Káoszközpont - VI.rész

Halihó, sajnálom, lassú vagyok... elhalmoznak a teendők. De végre hoztam az új részt. Kicsit rövidebb, mit az eddigiek, de remélem azért tetszeni fog.

Sehun:

Semmit nem értve bámultam a sötétségbe. A fák lombjai között egy emberi alak rajzolódott ki, mely közeledett felénk. Képtelen voltam menekülni, mert körbevettek a sötét óriások. Láncok lógtak a sötét – két méteres – árnyak nyakából, s dübörgő lépteikből tudtam, egyre közelebb érnek hozzám. Karjaikat kinyújtották felém, majd mintha a kezeik selyemszalagok volnának, körbefonták a lábam és a vállam. A földről felemelve húz magához a sötétség, majd megszűnt körülöttem minden fény. A félelem megbénított, képtelen voltam menekülni. Fázva, elgyengülve nyelte magába testemet az az alvilági lény.

- Sehun! – hallottam meg Xiumin hangját, s a szemeim előtt egy kar jelent meg. Megragadtam és megláttam a fényt, majd az idősebb tekintetét. Csak egy álom volt… Nem ragadtak el a lények.

- Még élek? – néztem könnyes szemekkel az értetlenül bámuló barna szempárba, melyből aggodalom sugárzott.

- Rosszat álmodtál? Vagy ennyire beverted a fejed, mikor leestél az ágyról? – mosolygott rám angyali arcával. Csak szipogni tudtam. Visszafeküdtem és a fejemre húztam a takarót. Mik lehetnek azok a lények? Rémisztőek voltak…

Nagy nehezen visszaaludtam, hála Xiuminnak, aki egész éjjel mellettem maradt. Magam sem tudom, mióta vagyok velük ilyen jóba. De abba biztos vagyok, hogy nélkülük most nem tartanék itt. Suho testvéreként bánt velem, mikor a szülei befogadtak a családjukba. A gyerekorom nagy részét homály fedi. Amióta az eszemet tudom, senki sem törődött velem, egészen addig, míg Joonmyunékhoz nem kerültem. Onnantól kezdve az életem megváltozott. Fontos lettem valakinek, vagyis valakiknek. Minseok és Suho minden szabad percüket velem töltötték és segítettek előhozni az erőmet, ami ugyan nagyon gyenge, de legalább van. Xiumin nagyon hamar megerősödött és remekül taktikázott, így az elit harcosok közé tornázta fel magát. Emlékeszem volt olyan, hogy az éjszaka nyitott ablaknál aludtam és odakint váratlanul elkezdett havazni. Az ablakhoz lépve jöttem rá, Minseok és Joonmyun még akkor is gyakoroltak. Suho elméletben, Xiumin gyakorlatban fejlesztette jobban magát. Látva az ő kitartásukat, elhatároztam, hogy én leszek a legerősebb szél harcos. Bár az erőm makacs és nem hajlandó a felszínre törni, nem fogom feladni. Egy nap olyan erőssé válok majd, hogy le tudjam győzni mindkettőjüket és onnantól nem kell majd, hogy megóvjanak. Én fogok vigyázni rájuk. Ezért indultam el a vizsgán. Kissé rosszul éreztem magam, mikor Xiumin kitalálta, hogy ők is velem tartanak. De most már nem bánom. Mert az az álom minden energiámat leszívta. Látnom kellett a saját halálom… Rettenetes volt.

- Sehun. – bökött oldalba Luhan, az újdonsült útitársam. Ő meg Kris tegnap csatlakozta hozzánk, és a kopasz máris azt hitte, ő a faszagyerek. Igaz Minseok egyből le tudta volna csapni, de akkor fontosabb volt neki engem cseszegetni. Tisztára, mintha a valódi testvére volnék… De visszatérve Luhanra; vele gyorsan megtaláltam a közös hangot és egész nap vele baromkodtam, egészen addig, amíg eszembe nem jutott az a rémes álom.

- Mi a baj? – kérdezte.

- Semmi. – hazudtam. – Csak elgondolkodtam. – vigyorogtam fel, s ennek hallatán egy csöppet megnyugodott.

- Látom, hogy valami bánt, de nem muszáj elmondanod. Viszont ne tettesd, hogy minden rendben. – oktatott ki. A fene se gondolná, hogy ennyire törődik az emberekkel. Pedig alig tizennégy órája ismer.

Az erdő pont olyan volt, mint amilyennek a többiek leírták, azonban valami nem hagyott nyugodni. A látkép nagyon hasonló volt ahhoz, amivel álmomban találkoztam. A kedvemen az sem segített, mikor feltelepedtünk egy fára. Bár Luhan ezt is kellemesebbé tudta tenni egy bizalmi játékkal. Elmondtam magamról egy titkot, amire még az árvaházban, az örökbefogadásom előtt szoktatott rá a legjobb barátom, Namjoon. Folyton horrortörténeteket mesélt, én meg hogy leplezzem a félelmemet elkezdtem túrni az orrom. Bármit, csak ne kelljen a sátáni történeteket hallgatnom. kíváncsi lennék, végül őt is örökbe fogadták-e. Remélem ő is olyan boldog, mint én most. Ma két új barátra tettem szert Luhan és Kris képében. Utóbbi bár nagyképű, de azért jó fej.

Majd ez után jött a félelem. egy sikoly, és valami nagy elhaladt alattunk, amitől a hatalmas fa megmozdult. ez is elég volt, hogy összeszarjam magam, de a lánccsörgésre emlékeztető zaj volt az igazi gond. Az nem lehet, hogy az álmom valóság! Nem lehet…

Baekhyun:

Ott álltunk mind a hatan, mint a cövek. Chanyeol segített Jongint felnyalábolni. Kyungsoo csak nézte sebesült barátját, de nem tett semmit. Lefagyva pislogott az előttünk csápjait húzogató lényre. Jungkook a bekötött szemű Jongdaet vitte még hátrébb. Először Yeolra, majd Do-ra néztem, de senki nem reagált semmit. Jó, magas barátomtól nem vártam sokat, tudtam, hogy ugyan olyan béna, mint jómagam. Viszont Soo tétlensége egy arcon csapással ért fel, hisz nincs, aki cselekedjen. Csak halkan, alig hallhatóan motyogott az orra alatt. „Mit keres egy ilyen bazi nagy lidérc pont itt?” Mondta mindezt úgy, hogy az amúgy is hatalmas szemei, most kétszeresükre kerekedtek, teste meg-megremegett. Köztünk talán ő volt az egyik legbátrabb és legtapasztaltabb harcos, de most mégsem tudta kezelni a helyzetet. Így erőt kellett vennem magamon. Tennem kell valamit. – fordult meg a fejemben a bizarr gondolat. Mert mire lennék én képes szinte egymagam, amikor rendesen még az erőmet sem tudom kezelni? Pedig most szükségem lesz rá.

Mindig is olyan típusú ember voltam, aki ahelyett, hogy stresszhelyzetben pánikba esik, inkább egy jó adag adrenalinnal telíti fel magát. Anno, mikor kisebb voltam, a suliban a tanár, aki utált feleltetett. Én persze nem készültem, mert ugyan minek, így nem tudtam semmit az anyagból. de lefagyás helyett olyan szófosásom lett, hogy mindent eldaráltam az anyagról, amiről órán szó volt és jó jegyet kaptam.

Itt is hasonló a dolog, csak ez élesbe megy. Gondolkodóba estem, mit lehetne tenni és beugrott, ahogy a szemtelen pasi a fényről beszélt. Ezek árny lények. Nem szeretik a fényt. Tekintetem egyből a Woohyuntól kapott karláncra siklott. Bingó! Előrébb léptam pár lépést, ezzel közelebb kerülve a lényhez, s kezemre pislantottam.

- Csak most ne hagyj cserben. – sóhajtottam kurtán és elrebegtem egy utolsó miatyánkot, majd elindultam a szörny irányába. Ha szerencsém lesz, nem halok meg. Rákoncentráltam a karkötőre és a közepes erősségű fény elárasztott mindent, ami a közelünkben volt. A lidérc (vagy mi?) furcsa sikoltozáshoz hasonló hangot adott ki és füstölögni kezdett. Már azt hittem minden szép és jó, ám ekkor elfogyott a fénytartalék a karperecből. Oppá… ez gáz. Hatalmas slamasztikába keveredtem.

 Amint az utolsó fénynyaláb is elhalványodva kihunyt, az eddig füstölgéssel lefoglalt szörny lánca újra megcsörrent. A vér megfagyott az ereimben. Mint egy rossz horrorfilm, amiben én vagyok a főszereplő. A sötét árnylény közelebb csusszant és csápjai szép lassan körbevették testem. Még egy utolsó segélykérő pillantást vetettem hátra a többiek felé, de sok mindent nem láttam. A lény feketés, zselészerű testébe akart beolvasztani. abban a hitben voltam, hogy a halál biztos fájdalmas, ám ez mégsem volt olyan szörnyű, mint hittem. A meleg anyag finoman fogadott magába. Kintről zajokat hallottam. Ismerős hangok. Kiabálás, talán Chanyeol?

Érzem, ahogy tompul az agyam is, mintha csak fáradt lennék. Hiába éreztem egyre jobban és jobban kábának magam, az ismerős hang visszarántott valamelyest a tudatomhoz újra meg újra. azt hiszem kedvelem Yeolt, talán jobban is, mint kéne. Ha Chen ezt hallaná, biztos ezzel szekálna akárhányszor meglátná a colost. Szegény Jongdae, még jó, hogy a fején van a kendő és nem látja, hogy zabáltatom fel magam. Biztos szívinfarktust kapna.

Csak ők éljék túl, ha már én nem is. Remélem meg tudnak menekülni valahogy és túljutnak a próbán. Do majd vigyáz rájuk. Főleg Jongdaere és ott van még Chanyeol.

Hahh… Chanyeol… segíts…

Chanyeol:

Amint Kai a földre rogyott, gyorsan felsegítettem. Utána meg csak álltunk, velünk szemben a két méternél nagyobb fekete lény, amely egyre közelebb ért. Do megtiltotta, hogy használjam az erőm, szóval most sok mindent nem tehetek. Váratlanul Baekhyun elindult a lénnyel szembe, és a karkötője segítségével odapörkölt neki. azonban a fény ereje lassan gyengülni kezdett, majd ki is hunyt, a lény pedig csápjait Baekre tekerte, magába akarta olvasztani. Gondolkodás nélkül engedtem el Jongint. Ő csak bólintott, majd eltűnt mellőlem. Jól ismer, tudta mire készülök. lehunytam a szemem egy pillanatra, addig Kai eltűntetett mindenki előlem, s amint kinyitottam a szemem hatalmas lángcsóvák jelentek meg mellettem a levegőben. Fogalmam sem volt mit csinálok, de most ez érdekelt a legkevésbé. A lény abbahagyta Baekie magába olvasztását, helyette elindult felém. Nem vártam meg, hogy idejöjjön, kezemet felemeltem, s a lángokkal lecsaptam a szörnyre. Vagyis gondoltam én, hogy lecsapok rá… Konkrétan a lángok nem mozdultak előre, csak még nagyobb lett a tűz körülöttem és még a pólóm is leégett rólam. Mázli, hogy a nadrágom nem szokott ilyet… de most a félpucérságom volt a legkisebb gondom.

Dühös voltam, de nem a lényre, hanem saját magamra, amiért nem tudtam, mit kéne tennem. Nem tudtam, hogy szabadíthatnám ki Baekhyunt. Viszont egy dologban biztos voltam. Ha kell, érte ölni is tudok. ez azonban új és ismeretlen érzést idézett elő bennem. Gyilkos szándék? Nem. Ez… annál is erősebb. Hamuvá akarom égetni a lényt, és minden mást is magam körül. Nem mozdultam, csak lehunyt szemmel álltam a lángok között.

- Chanyeol, menekülj! – hallottam Kai-t, majd éreztem, ahogy a közelembe ér az a szörny. Nem félek tőle. Csupán egy dolgot akartam: elpusztítani.

Kinyitottam a szemem, és felnéztem a lényre. Vérszomj és sötétség tombolt bennem. Tudtam, hogy engem nem bánthat, mert én előbb sújtok le rá, mint ő rám. Azonban itt a remek kérdés; hogy érhetném el Baekhyunt. Csak ez kattogott a fejemben. Csak arra koncentráltam, hogy engedje el, hogy ne essen baja. Ekkor viszont meglepő dolog történt. A lény meghajolt előttem. Sőt, le is térdelt. Értetlen arcot vágva néztem rá, majd váratlanul megmozdította csápjait és kihúzta magából Baeket. Letette elém a földre, mire egy pillanat alatt ott termettem és gyorsan az ölembe vettem. Gyengén ugyan, de még lélegzett. Az arca fal fehér, a kezei jéghidegek voltak.

- Mit műveltél vele? – üvöltöttem el magam kétségbeesetten, majd szorosan magamhoz öleltem a törpe kihűlt testét. Közben elképzeltem, ahogy a lény lángra kap. Ezután hatalmas üvöltés zaja rázta meg az erdőt. Ahogy felnéztem a lidérc itt lángolt az orrom előtt. megrémülve pislogtam. Nem akartam fájdalmat okozni neki… Vagyis de, de… Ahogy felfogtam mit csinálok, a lényen a lángok elaludtak, helyükön pedig rózsaszín izomkötegek villantak ki. Fogalmam sincs mi ez a lény, de jobb, ha most eltűnik mielőtt tényleg megölöm. – fogalmazódott meg bennem a gondolat, mire a lidérc váratlanul felkelt. És nekem csak ekkor tűnt fel, hogy körbetérdel még nyolc darab hatalmas, zselés bizbasz! Mikor kerültek ezek ide? Mi a francért térdelnek előttem? És most hova a retekbe megy az összes? – támadtak fel bennem sorban a kérdések.

Váratlanul valaki a csupasz vállamhoz ért hideg ujjaival. Ahogy odapillantottam Soo félmosolyával találtam szembe magam.

- Szép főnix. – mutatott mögém. A lángok valóban főnix alakot öltve lebegtek mögöttem.

- Kai lábát el kell látni. – hallottam meg Jungkookot is. Na várjunk, ezek végig mögöttem lapítottak? Eszementek…

Ahogy az utolsó lángok is kialudtak körülöttem felkeltem.

- Jó meleg… - szuszogott egyet Baek és arcát a mellkasomnak dörgölte. Hatalmas kő esett le a szívemről.

- Keresni kéne egy menedéket. – mondta Kyungsoo. – El kell látni a lábad. – nézett a Jungkook vállán támaszkodó Jonginre, aki alig állt már a lábán. Ráadásul, mintha a seb egyre nagyobb lenne.

- Baekhyun! – termett mellettem Jongdae. – Ugye rendbe jön? – nézett Do-ra könnyes szemekkel.

- Most egy ideig aludni fog, de semmi komoly baja nincs, hála Yodának. – biccentett felém.

- Befelé jövet láttam egy barlangot. – jutott hirtelen eszébe a legfiatalabbnak.

- Merre? – kérdezte Soo idegesen.

- A kaputól olyan négy kilóméterre. – gondolkodott.

- Kai, tudsz teleportálni? – pillantott Kyungsoo Jonginre.

- Nem tudom. Ha el is tudom juttatni magunkat, arra nincs garancia, hogy ott lesz a barlang. Ráadásul, ha most használom az erőmet, tuti beájulok. – mondta szomorúan.

- Meg kell próbálni. – erősködött Do. Kai rám nézett, vagyis inkább a kezembe szuszogó Baekhyunra, majd rábólintott. Összekapaszkodtunk, és vártuk, hogy odébb vigyen minket.

- Kyungsoo, kapj el ha összeesnék. – tolt le egy fájdalmas vigyort, a következő pillanatban pedig egy ismeretlen részen lyukadtunk ki.

- Jongin! – kapta el Soo a fiatalabbat, aki azt hiszem eddig bírta a kiképzést. – Láza van. – állapította meg Do.

- Az fasza, de a barlang még mindig nincs meg! – kiáltott fel Jongdae. – Baszki, mind itt halunk meg! Pedig még annyi mindent meg akartam tenni. És ki tudja, az igaz szerelem talán ott vár rám azon a sarkon túl. – mutatott mellénk oldalirányba, s Kookie felkiáltott.

- Ott a barlang! – vigyorodott el.

- Túléltük! – kiáltott fel örömittasan Jongdae is.

Hangokat hallottam magunk mellől, ezért odafordultam. És milyen jól tettem. Három lidérc közelített felénk a csörgő láncaikkal. Kezemmel lendítettem, és reménykedtem, hogy sikerül egy újabb tűzfalat emelnem. A ringben, mikor Kait mentettem, összejött. Szóval talán most is…

Ahogy erre gondoltam sikerült is.

- Mi a… - fordult erre Soo, így láthatta a tüzet és hallhatta a lidércek üvöltését.

- Fussatok a barlanghoz, én viszem Jongint. – adta ki a parancsot és hátára kapva a fiatalabbat rohant a barlangba. Én is szedtem a lábaimat, ahogy tudtam. A barlangba érve pedig újabb meglepetések sora fogadott minket. Odabent már teltház volt.

- Xiumin? – ölelt át Jungkook egy csávót.

- Kookie! – támadták le a fiatalabbat még páran, s jól megölelgették.

- Nem esett bajod? – érdeklődtek, de Jungkook csak Kaira mutatott.

- Lay, tudnál segíteni? – fordult Minseok egy fura, füves sráchoz, aki egyből segített a földre helyezni a sebesült Jongint, majd alaposan szemügyre vette a sebét.

- A lidérc volt? – érdeklődött, mire Kyungsoo bólintott.

- Ide a gyógynövények kevesek lesznek. – gondolkozott Lay. – Megteszem, amit tudok.

Baekhyunra pillantottam, és a gyűlölet egyből újra elöntötte a szívem. Az össze lidércnek pusztulnia kell… - gondoltam, mire a barlang remegni kezdett. Ahogy feleszmélte egy hatalmas tűzokádó sárkánnyal néztem farkasszemet. Mind megrémültünk Ugyan nem vagyok szakértő, de a sárkányt felébreszteni nem a legbölcsebb dolog. kint a lidércek, idebent egy sárkány áldozatául esünk.

- De jó! – sóhajtottam reményt vesztve, azonban az egyik srác – egész pontosan Kris, akivel Kai a párbaját vívta. – közelebb lépett a fenevadhoz és most kapaszkodjatok meg… A sárkány az orrát a srác tenyeréhez nyomta! Ezt meg hogy? - jelentek meg a fejem felett kérdőjelek. És most már igazán elmagyarázhatná valaki, hogy mi folyik itt…

Káoszközpont - V.rész

Halihó! meghoztam az új részt, VISZONT készüljetek fel, hogy nagyon fárasztó. Jó olvasgatást.

Egyébként kösz, hogy felhasználtátok a régi címet. Nagyon jól esik :(

Kris:

- Lay hova lett? – pislogott rám az útitársam Luhan, jelezve, hogy elhagytuk a gyógyítónkat. Ami gond. Pont olyan embereket szereztem magam mellé, akiknek hasznos az ereje. Luhan telekinézise és Lay gyógyító ereje igencsak nagy fegyver lenne. Erre nem lelép az a drogos köcsög?

- Hát ez kurva jó. – ráztam a fejem.

Amint elértük a kastélyt, egyből ismerkedni kezdtem. Bár a hírem megelőzött, szóval gondolom gyorsan találok magam mellé pár erős harcost. Ki is szúrtam magamnak egy ígéretes tehetséget, a jeges tekintetű Xiumint. Elvileg vidám srác, de én még nem láttam nevetni. Sőt már van is vele négy ember, így meg is lennénk hatan. Ez az én formám! Győzelemre fel!

Xiumin nagyjából leszarta, hogy csatlakoztunk hozzájuk. Csak azzal a Sehun nevű sráccal baromkodtak egész este.

- Kris. – lépett hozzám a vizes gyerek… ja, tényleg! Suhonak hívják. Hallomásból tudom, hogy Minseokkal remek csapatot alkotnak és erős is. A probléma csak az vele, hogy feleslegesen nem használja a képességeit. A kis felelősségtudatos…

- Holnap korán kéne indulni, és Xiuminnal úgy véltük… - kezdett bele, azonban azt leshetik, hogy én majd követem az utasításaikat. Született vezéregyéniség vagyok! Nem fognak nekem dirigálni!

- Én vagyok a főnök. – jelentem ki hangosan, mire mindenki felém kapta a tekintetét. – Kezdésre megyünk a kapuhoz. Addig mindenki pihenje ki magát. Amúgy jó lenne megtárgyalni kinek mik a képességei, hogy el tudjuk osztani a feladatokat. – osztottam a parancsot. Ezt követően Suho egyből a hörcsögre nézett. Már most utálom Minseokot. Hogy lehet ekkora tekintélye? Felháborító!

- Ne nézz rám! – emelte fel a kezeit a fotelban ücsörgő jég elemű. – Ő a főnök. – ásított egy nagyot. Visszavonom, amit mondtam. Bírom a gyereket.

Joonmyun, a víz, Xiumin, a jég, Sehun, a szél elemet birtokolja. Csupa hasznos képesség. Na és ott van Myungsoo, aki képes lenyúlni az ellenfele támadását, és azzal visszatámadni. Alattomos egy erő, de jól használható. Az én repülő hatalmam és Luhan telekinézise remekül kiegészíti ezt a csapatot.

Másnap minden a tervek szerint haladt. az erdőbe érve egyből láttunk néhány nagy szemű lényt. Suho felvilágosított minket, hogy ezek a lények ártatlannak tűnnek, éjszaka szörnyekké változnak.

- Olyan édesek – vigyorgott Luhan.

- Azok bizony. – nevetett fel Minseok, majd a vállára vett egy kis dinget.

- Mondd, te nem hallottad, amit Joonmyun pofázott? – flegmáztam a kölyökkel.

- Hagyd! – legyintett Sehun. – Tudja, mit csinál. Nem lesz baj. – mosolygott.

- Hová kerültem?! – ráztam a fejem.

- Nyugodj meg, Kris. Xiumin ugyen fura, de szokott gondolkodni. Ráadásul nem most először jár itt. – mondta Myungsoo.

- Mi az, hogy nem először jár itt? – akadtam ki.

- Ja? Mi már egy éve átestünk a vizsgán. Csak Sehunt akarjuk életben tartani. Szegénynek elég gyenge az ereje. – nevetett L picit gonoszan.

- És ez szabályos? – érdeklődtem.

- Nem, de le van szarva. – vont vállat. Egy picit féltékeny vagyok Xiuminra. Csak nézem, ahogy a húszabáló dinget babusgatja. Komolyan! Nem hiszem el, hogy nem fél.

- Elnevezlek, mondjuk Dingónak. – mosolygott Minseok, közben folyamatosan simogatta a lényike bolyhos testét.

- Egy húsevő szörnyecske lesz a háziállatod? – akadtam ki.

- Naná!

- Merre lesz a séta, Kris nagyfőnök? – emelgette a szemöldökét a legfiatalabb.

- Sehun! Tiszteletet az idősebbnek. – morgott Suho, a fiú gúnyos hansulyán.

- Ne bántsd a kölyköt. – szállt le a beszélgetésbe Xiumin. – Hisz hivatalosan mi itt sem vagyunk.

- Na jó, menjünk tovább… – ráztam meg a fejem.

- Civilizáció! – ugrott elénk egy magas szőke a bokrok közül.

- Te meg ki a faszom vagy? – fintorogtam a jövevényre.

- Zelo, a villámok ura. – mondta önelégült mosollyal az arcán.

- Zelo! – ugrott Sehun a „villámok urához”, s szorosan a karjai közé zárta a fiút.

- Az idősebbek mit keresnek itt? – akadt ki a fiatalabb. – Te kis csaló. – vigyorgott, s a következő pillanatban egy lófejű srác menekült ki egy csomó dinggel a hátán, sikítozva.

- Állj már meg Seok! – kiabált utána egy magas fekete, gonosz tekintettel.

- Dingek! – vigyorodott el Xiumin, és gyorsan összeszedte a lényeket.

- Idiótákkal vagyok körülvéve. – sóhajtottam nagyot.

Egész délután a három nyomorékkal ismerkedtünk. Mármint a többiek, én csak figyeltem. A képességeik majdnem hasznosak. Zelo villámai kissé random csapnak bele a földbe, aminek nem kimondottan örülök. főleg mikor mellettem csapott bele a fűbe. Hoseok, aki ért a dingek nyelvén, folyamatosan tolmácsolta az állatbarát Minseoknak miről csipognak. Tényleg durva lények… Meg akarják zabálni Xiumin végtagjait. És ami még durvább, hogy neki ez tetszett. A kibaszott szőrcsomót haza akarja vinni! Ennyiből miért nem egy tigrist vagy egy sárkányt? Hibbant… Az a Leo srác meg csak Luhannal volt hajlandó társalogni. De azt hallottam, hogy a képessége alapján életre kelnek a rajzai. Furcsa, de jól hangzik. Így egyetlen társaságom L volt. Ő az az ember, akivel el tudok beszélgetni.

- A ringben még sosem láttalak. – elmélkedtem.

- Nem szeretem fitogtatni az erőmet. – mondta egyszerűen.

- Az én képességemet hogy tudnád ellenem fordítani?- érdeklődtem.

- Sehogy. – nevetett fel. – Azért nekem is megvannak a korlátaim.

- Értem. – vágtam rá. – A tiéd hasznos képesség, a helyedben kihasználnám.

- Ne aggódj, kihasználom. – vigyorgott.

- Kezd sötétedni, szóval jobb lenne elhessegetni a dingeket. – jelentette ki Suho.

- Dingó marad! – pattant fel Xiumin. – Csináljunk neki ketrecet.

- Aztán miből? Ezek a fát is elrágják. – rémüldözött a félős Seok.

- Természetesen jégből. – vigyorgott, majd Joonmyun segítségével csináltak egy fagyos börtönt a szőrcsomónak.

- Keressünk búvóhelyet. – gondolkodtam hangosan.

- Nekünk még elő kéne kerítenünk a haverunkat Jint. Szóval mi tovább is állunk. – kelt fel a földről Zelo, majd a többiek is. Elköszöntek, majd távoztak.

- Suho. – nézett Zeloék után Sehun.

- Ugye nem lesz bajuk?

- A dingek annyira nem veszélyesek, mint amennyire hiszed. – lépett mellé Xiumin, s ahogy fokozatosan ment le a nap, úgy lett pillanatról pillanatra egyre sötétebb. Minseok mellett a jégketrecbe zárt ding pedig megőrült, ahogy leszállt az éj. Szemei fennakadtak, apró száját hatalmasra nyitotta, ráadásul harapni is akart a hegye fogaival.

- Nyugi van, Dingó! – kopogott be a ketrecbe Xiumin, majd felnézett a mellette lévő magasabb fára. – Nem tudom ti mit terveztetek, de én odafent éjszakázom. – mondta.

- Én is! – bújt Sehun karjához Luhan.

- Lu, fel tudsz minket rakni? – pillantott Luhanra a legfiatalabb.

- Kris? – pislogott rám az őzike szemeivel.

- Kapaszkodjatok. – dünnyögtem és szép sorjában felpakoltam mindenkit a nagy fa strapabíró, masszív ágaira.

- Mi volt ez? – ugrott meg Sehun egy pillanatra valami ágak reccsenésétől. Beszari…

- Nyugodj meg! – mosolygott rá kedvesen Minseok. – Megint a rémálmod? – érdeklődött, mire a fiatalabb összerezzent és egy aprót bólintott.

- Rémálmok? – dőlt Luhan Sehun vállára.

- Ne beszéljünk róla. – rázta meg a fejét a fiú.

- Egyet értek. – helyeselt L. – Jobb, ha nem gyengíted meg magad azzal, hogy utat engedsz a félelmednek.

- Myungsoonak igaza van. – mosolygott Joonmyun. -Inkább beszélgessünk vidám dolgokról.

- Játszunk egy bizalmi játékot. – vetette fel Luhan.

- Benne vagyok. – mosolyodott el Xiumin.

- Miféle játék? – vonta fel a szemöldökét L.

- El kell mondanod magadról valamit, amit senki sem tud. Így jobban megismerhetjük egymást, ami… – magyarázta Luhan.

- Javítja a csapatmunkát. – fejezte be a mondatot Suho.

- Ki kezdi? – mentem bele a játékba.

- Sehun? – érdeklődött Minseok, mire a fiatalabb nagy levegőt vett.

- Akkor mondjak olyan dolgot, amit senki nem tud rólam? – tisztázta a feltételt.

- Pontosan. – bólintott Lu.

- Jól van. – bólogatott Sehun is, majd gondolkodni kezdett. – Hát… nem tudom mit mondjak. – nevetett kínosan.

- Bármit mondhatsz nekünk, amit senki másnak nem mernél elmondani. ja, és nem ítélkezünk. – mosolygott Luhan barátságosan.

- Néha túrom az orrom. – mondta lesütött szemmel. gondolatban nem egyszer kiröhögtem a srácot, de betartva a szabályokat nem ítélkeztem. Legalábbis hangosan nem.

- Ez nem is durva. – nevetett fel Luhan.

- Akkor most te jössz. – vetette oda Sehun.

- Rágom a lábkörmömet. – mondta büszkén, mire Hunie felnevetett.

- Mi olyan vicces? – morgott Lu.

- Csak az, hogy nem nézném ki belőled. – válaszolt.

- Nem mindenki olyan, amilyennek hiszed, Sehun. – állapította meg Suho.

- Akkor hadd halljam, rólad mit nem tudok. – vigyorgott a fiatalabb.

- Lássuk csak… - elmélkedett. – Mondjuk azt, hogy a fiúkat szeretem. – jelentette be.

- Ez nem nagy dolog. – vontam vállat.

- Talán te is az vagy, Kris nagyfőnök?

- Rátok bízom, hogy ezt eldöntsétek. – húztam sunyi mosolyra a szám.

- De neked is el kell mondod valamit. – figyelmeztetett L.

- De a nemi identitásom nyílt titok. Szóval… - gondolkodtam el, majd beugrott mit mondjak. – Titokban egoista vagyok.

Erre mind felnevettek.

- Olyat mondj, ami nem nyílt titok. – jelentette ki Luhan.

- Jól van na! – nevettem én is. ezt valóban mindenki tudja rólam. – Igazából van egy fura szokásom. mégpedig, hogy imádom nézni magam a tükörben. Mert hát csak rám kell nézni és máris belém lehet szeretni. Ha lány lennék, tuti magammal akarnék járni.

- Jó, elég az önimádatodból. – nevetett a hasát fogva a ding gazdája.

- Akkor most te mondj valamit Myungsoo. – fordultam az értelmes társaság felé.

- Nem igazán tudom, mit is kéne mondanom. – szerénykedett.

- Tuti van valami gázos titkod, amit ránk bíznál. – vágott közbe Xiumin.

- Hát, nem igazán egy berögződésről lenne szó. Ez inkább egy titok. – kezdet sejtelmesen.

- Mi az? – érdeklődtem, mire L nagy levegőt vett.

- Van egy különleges képességem. Képes vagyok eltűntetni a napot az égről, ezzel előrébb hozva az éjszakát. Igaz az egész csak pár másodpercig, esetleg egy percig tart. Olyasmi, mint egy napfogyatkozás. – magyarázta. Meglepődtünk. Myungsoo eléggé nyílt és őszinte srác, ráadásul ezek szerint tényleg bízni akar bennünk, ha egy ilyen titkot ránk mert bízni. Hisz ez a képesség is tiltott úgy, mint a tűz, meg még sorolhatnám… A fény, a sötétség, a tűz és az idő. A négy képesség, amely egy buta jóslat szerint az infernó erőinek győzelméhez fog majd vezetni. DE kétlem, hogy igaz lenne. A tűz klánját a háború után kiirtották, ahogy a másik hármat is. Az erők hiába jelennek meg, ha a tulajdonosa nem a klánok véréből származik, nem olyan erős. Így aggodalomra semmi ok. Annak az esélye, hogy L vagy az a srác sötét vérből származik, egyenlő a nullával.

- Akkor már csak én maradtam. – törte meg a nyomasztó csendet Xiumin. – Lássuk csak. Sok titkom van, de a legbetegebb az az, hogy imádom a lábszőrömet. Olyannyira, hogy néha samponnal mosok lábat. – vigyorgott, mire homlokon csaptam magam. És ő a legígéretesebb tehetség… a nagy lószart! Ez a srác fogyatékos. – elmélkedtem. Eközben egy hatalmas sikoly rázta meg az erdőt. A szemeim elkerekedtek. A hang valahonnan alólunk jött a földről. A fa tetején ücsörögve kémleltük az alattunk lévő sűrű lombkoronát, de nem láttunk semmit. Azonban valami furcsa, lánczörgésre emlékesztető hang csapta meg a fülem, majd minden elhalkult. Nem szóltunk egymáshoz, csak feszülten figyeltünk. Mire észbe kaptam, a nap első sugarai cirógatták az arcomat. egy dolgot viszont jól tudtam; keresnünk kell valami menedéket, mert Minseok elmondása alapján a dingek valóban nem veszélyesek annyira, és ha meg is harapnak, könnyű megölni őket. Ergo; volt valaki, vagy valami odalent az éjjel, ami a mi kis Dingó nevű szőrcsomónkat is megrémisztette. Bármi is volt az, nem kockáztathatjuk, hogy holnap mi essünk az áldozatául, tehát kell egy búvóhely. De jó gyorsan!

Xiumin:

Nagy levegőt vettem, majd előugrotta a rejtekhelyemről, s a kezemben lévő fegyvert a célpontra szegeztem. Ezt követően meghúztam a ravaszt és a bénító lövedék hatására a kis gondolatolvasó-fiú, Jungkook, a földre rogyott és fájdalmas nyögés hagyta el az ajkait. Több figyelmet nem is fordítottam rá. Már rohantam is tovább, egyenesen a befagyott tóhoz, ahol a társamat Suhot ejtették foglyul. A fogva-tartó két srácot jól ismertem. Az egyik Kangjun – képes bármit átengedni magán –, a másik Hyunseung – az árnyékán keresztül bénítja meg ellenfelét, aki jelen esetben Suho volt. Egy társunkat már elvesztettem, őt nem fogom! Nem gondolkodtam túl sokáig, puszta kézzel rontottam a Hyunseungot védő Kangjunnak. Jól tudtam, hogy mi fog történni ha odaérek hozzá. A kezemet kinyújtva mértem volna ütést a fiú arcára, azonban ahogy vártam átmentem rajta. Mintha csak egy szellem ellen küzdenék. A különbség viszont csak annyi, hogy rá hat a gravitáció. Amint haladtam rajta eltűntettem alóla a jeget egy jókora foltban, így szegény srác a vízbe esett. Mire nem jó, ha kedvem szerint szórakozhatok a jéggel. Hyunseungnak rontottam volna, azonban míg össze van kapcsolódva az árnyéka Suhoéval, addig nem tudok a közelébe jutni, ugyanis pajzsként használja társamat. Egy pillanatra megtorpantam. Joonmyun ugyan nem ura a testének, de ahogy láttam váratlan mosolyán, megértette miért álltam meg. Kezemet a magasba emeltem, s nagy lendülettel hajoltam le, tenyeremet a tükörsima jéghez érintettem. Egy pillanat alatt felolvadt, így újra csupán a hullámzó tó vizét lehetett látni. Hyunseung pedig, akárcsak Kangjun, a habok közé merült. Kizárólag magam alatt hagytam annyi jeget, hogy kényelmesen elférjek rajta. Suhot pedig nem kellett féltenem. Így, hogy már nem tartják az árnyékát rabságban, lazán fel tudta használni a saját erejét, hogy megálljon a víz tetején. Mi mást is várnék egy víz elemű sráctól? Amint tekintetünk találkozott elmosolyodtunk, és egyszerre kiáltottunk fel.

- Nyertünk! – nevettünk nagyot, s ekkor éreztem, hogy valaki elkapja a lábamat. Ez a valaki nem volt más, mint a bőrig ázott Kangjun.

- Ezt muszáj volt? – morgott rám, mire elmosolyodtam és felhúztam magam mellé. – Most nézd meg, még az alsóm is vizes! – nyavajgott.

- Ez van, lúzer. – veregettem vállba. eközben Suho előkerítette Hyunseungot, majd kivittük őket a partra, ahol a csapatunk maradék tagja, Sehun ácsorgott a karját fájlalva. mellette pedig a sántikáló Jungkook is megjelent.

- Bocsesz srácok. – szomorkodott Sehun. – Megint én estem ki legelőször.

- Semmi gond. – vigyorogtam rá. – Így is mi nyertünk. – nevettem, majd jött egy nagy csapatölelés.

- Minseok, ismét kitettél magadért. – tapsolt meg az edzőnk, Taeyang.

- Kösz, de csapatmunka volt. – karoltam át a társaimat.

- Egymagad intéztél el minket. – értetlenkedett Hunseung.

- De ha nem kapjátok el Joonmyunt, akkor nem tudom, hogy kerültem volna aközeletekbe. Szóval ezért mondom, hogy csapatmunka volt. – nevettem.

- Na de most már menni kéne. – nézett az órájára Sehun. – Lassan kezdődik a vizsga. – mosolyogott.

- Mi még hazamegyünk átöltözni, majd később csatlakozunk. – mondta Jun és elindult az árnyékmesterrel átöltözni.

- Kookie, te jössz velünk? -fordultam a kis sebesülthöz.

- Csak ha viszel, mert a lábam még midig zsibbad. Minek kellett pont a combomat meglőnöd? – kérdezte, majd szigorú arccal kezdett szuggerálni. Előtte hiába is tagadnék le bármit… Jungkook belelát a fejembe. Tudja jól, azért lábon találtam el, hogy ne tudjon segíteni a csapattársainak. Hát igen, ha gyakorlás van nem finomkodok. Kegyetlen a harcstílusom, és ha kell áldozatot is képes vagyok hozni. Ez esetben Suho volt a csali. Megállíthattam volna Hyunseungothogy ne kapja el Joonmyunt miután befagyasztottam a tavat, de akkor Kangjunt a büdös életben nem kaptam volna el.

Gyorsan haladtunk a hegy irányába, ami a mindennapos párbajozás helyett, most egy vizsgának nyújt majd helyszínt. Mikor odaértünk, már dugig volt a hely emberekkel és mindenki ugyan arról beszélt: az inferno kölyökről. Hát igen. Elég kellemetlenül érint mindenkit a tény, miszerint a tűz elemet használók mégsem lettek teljesen kiirtva. Sajnos… Bár Suho azt az elvet vallja, hogy ismerjük meg és utána ítélkezzünk. Amivel jelen pillanatban egyet is értek.

A kastélyhoz érve Jungkook úgy döntött, hogy még visszaszalad Hyunseungékért. Hát menjen csak. Olyan kis suttyók vagyunk. Mi már tavaly letettük a vizsgát, de Kook és Sehun csak most fogja. úgy döntöttünk, hogy besurranunk mi is, csak hogy a kölyköknek tuti ne essen baja.

Időközben a haverunk L is csatlakozott hozzánk, de ő szokásához hűen csendben sétált fel velünk az emeletre.

- Biztos, hogy nem lesz baj abból, ha besurrantok? – érdeklődött Sehun.

- Elnézést könnyebb kérni, mint engedélyt. – mondtam lazán. – Amúgy is tavaly nem sikerült szereznem az erdőből cunci szőrös háziállatot. Talán majd most.

Váratlanul két srác sétált hozzám és a magasabb és azt kérdezte, hogy nem akarunk-e csatlakozni az ő duójukhoz.

- Hát miattam. – vontam vállat. Még több gyengusz srác, akiket megkéne menteni az erdőben való éhenhalástól. Sebaj. Mi tavaly nagyon menők voltunk dingekre vadásztunk a fák tetejéről éjszaka. És mivel terítettük le őket? Hát jégcsapokkal. De arra az egyre rájöttem, ha elkapunk egy dinget és foglyul ejtjük, éjszaka kisebb a valószínűsége annak, hogy elkapnak minket a fajtársaik. Anno csak négyen mentünk egy csoportban: Suho, Amber, Tao – aki amúgy csak idén fog ténylegesen vizsgázni, mert a srác Sunggyu ismerőse – és én. Amber már akkor nagy hatással volt rám, mikor megláttam. Nem mondhatnám nagyon nőiesnek, de rendkívül kedves lány. Ráadásul az kifejezetten bejött, hogy nem finnyás. Az első éjszaka az erdőben egy ding bekapta az egész cipőjét. Joonmyunnal már összenéztünk, hogy na most jön a rinya, erre Amber olyat tett, amire nem számítottam volna. Lábát a dingestől a földhöz nyomta, mire a kis szőrcsomó kipukkant, s mindent betakart a belsőség.

- Kis szar. – mondta a szemét forgatva, mire Tao nekiállt szelfizni a fán lógó béldarabkákkal. Suho csak elhányta magát a belsőségek láttán. Én meg beleszerettem ebbe az agresszív némberbe. Aki nap, mint nap a földbe döngölte a férfiegómat, mert neki Tao jött be. És én ezért utálom azt a kis pöcörőt. Nagyon remélem, hogy idén nem futok vele össze. Zabálják fel a dingek. Na jó, nem gondolkozom.

Az éjszaka gyorsan eltelt és az erdőben sem volt semmi különös, kivéve az éjszakai sikolyt. Biztos bedobtak valami új szörnyet és elfelejtettek szólni. Elég durva dolog lehetett odalent, mert még a kis, fogságba ejtett dingem is remegni kezdett. Kíváncsi vagyok mi lesz holnap este. Remélem a mai nap volt a legdurvább, de van egy olyan érzésem, hogy ennél már csak rosszabb lehet.

Tao:

Nos, a próba során találkoztam az eddigi leggagyibb erőkkel. Nem ehhez vagyok én hozzászokva. Hát igen, a szülői ráhatás(, elnyomás). Időm az úgy is volt, mint a tenger.

Direkt korán felmentem a nagy hegyre, mert érdekelt, milyenek az újoncok. Voltak borzasztóak, és egész jók is. Például a kis földes, ő nagyon tudta a dolgát. Kár, hogy olyan hamar végzett. Elnézegettem volna még, hogyan harcol egy tehetségesebb ember. Végig tisztában volt vele, hogyan tudja a legeredményesebben kihasználni az adottságait. Rajta kívül is felbukkantak még érdekességek. Többen villámokat használtak, árnyékokkal babráltak, tárgyakat mozgattak, de a legfurcsább, amit eddig láttam, az két srác volt. Az egyik a már-már eltűnt tűz klán egy tagja lehetett. Hogy micsoda látvány volt az a tűzfal, amit a kopasz, meg a kócos srác közé húzott fel… Egy élmény volt nézni, ahogy az egész tér egyemberként hökkent meg. Szinte kedvet éreztem arra, hogy megállítsam az időt egy pillanatra és random emberekkel selcázzak. De mégsem tettem. Inkább figyeltem, ahogy egy alacsony fiúcska elvonszolja a magasat, aki a tűzzel játszott, és utána bazi nagy sötétség.

Ezután még lejátszottam két menetet. Az egyik egy idősebb, Daesung nevű csávó volt. Az ő ereje a szél volt, de különösebben nem fogott meg vele. A másik fiú, valami robbanószer vagy bomba? Á, nem izgat. Ő a vizet hívta segítségül… fölöslegesen. Hamar legyőztem mindkettőjüket.

Az elméleti fordulót szimplán lenéztem az okosabb, magolós diákokról. Ugyan ki tanulná már meg ezeket? Nagy részét már amúgy is tudtam magamtól.

Másnap egyedül indultam el a „nagy, mágikus hegy” tetején lévő épülethez. Annál is inkább meglepő volt, hogy idő közben ketten lettem. És nem, nem vagyok skizofrén. Csatlakozott hozzám egy gyógyító. Mint kiderült a neve Yixing és elhagyta a két fogyatékos, akikkel eddig ment. De ugyan már, hogy lehet elhagyni valakit? Ezt soha nem értettem és nem is fogom.

A kastély nem volt messze, viszonylag hamar felértünk. Sőt a tanárok egy részével már aznap találkoztunk és némelyektől még tanácsot is kaptunk. Főleg Sunggyutól; ő egy igazán kedves pasas. Még egy közös képet is csináltunk. Igen, ezt nem hagyhattam ki. Olyan dolgokat említett meg, ami felkészített az előttünk álló próbára. Beszélt az erdőben élő lényekről, illetve, hogy jó ha mindig van valami fény körülöttünk. Legyen mindig szállásunk, élelmünk és vizünk is.

Este pár random sráccal voltunk egy szobában, de olyan teljesen közömbösek voltak. Megkajáltak és már aludtak is. Mintha az olyan sokat segítene a helyzetükön. Naivak. Másnap a tényleges tájékoztatón megkaptuk egy az egyben ugyan azokat az információkat, amit előző nap már végig hallgattunk egyszer, majd elsők között léptünk be az erdőbe és indultunk el saját utunkon. Újdonsült társaságom tegnap óta mindenhová követ, de ezt nem is bánom, mert kaptam tőle finom menta teát. Nyami.

- Amúgy, ha éhes vagy, szólj bátran! Hoztam kaját. – mosolyogtam rá és rántottam egyet a hátizsákomon, melyben az ennivaló leledzett.

- Oké, köszi. – válaszolta szűkszavúan, de meglepetésemre folytatta. – Egyenlőre még megvagyok. Vannak magvaim, meg mindenféle más. Tudod, gyűjtögetek. – mosolyodott el. – Úgyhogy, ha esetleg neked is szükséged lesz valamire, én segítek.

- Akkor, ha elfogy a szendvicsem hozzád fordulok.

Talán félórányi séta után találtunk egy barlangot, ami megfelelő búvóhelynek tűnt. Végülis csak egy hetet kell túlélnünk. És úgy nézett ki, hogy a barlanggal ez menni is fog.

- Ez itt mi? – tapogattam ki egy furcsa, szokatlan felületet a barlang falán.

- Passz. Barlang? – felelt úgy Yixing, hogy közben felém sem nézett. Bár valószínűleg nem is nagyon láttam volna.

- De, ez fura. – tapogatóztam tovább, majd előkaptam a zsebemból az ajándék öngyújtót. – Ez… E… z… - dadogtam. – EZ EGY KIBASZOTT SÁRKÁNY! – üvöltöttem fel riadtan.

- Ja, csak ennyi? – pislogott Lay holt nyugodtan. – Van több nyugtató hatású cuccom is. Az tökéletes lesz.

- Látszik rajtad.

- Csakis

 Második, vagy harmadik nap estéje lehetett, mikor egy csapat csapzott srác rontott be a barlangunkba.

- Mi a …? – hallottam meg Yixing értetlenkedését.

- Foglalt! – kiabáltam ki. Épp sziesztáztam és a sárkány tökéletes fűtőtestnek mutatkozott a hűvös erdei időben.

- Kuss! – mondta egy ismerős hang.

- Xiumin? – kerekedtek el a szemeim, ahogy felkeltem, és megláttam a csipetcsapatot.

- Tao?

BTS - Már megin' karácsony?

Jin:

- És már megint túl vagyunk egy fárasztó interjún. – nyújtóztam egyet az öltözőbe érve.

- Tudom, mire gondolsz. – mosolyodott el a mellettem álló Taehyung, majd tovább is állt a maknehez. Furcsállom, hogy mostanában nem kell őt meg Hoseokot szétválasztanom. Vajon mi történhetett közöttük? - fogalmazódott meg bennem a költői kérdés. Jobb lesz, ha megérdeklődöm Jimintől, ő általában mindenről jól informált. A keresésére is indultam azonban az istenért nem találtam sehol.

- Raponster? – léptem a leader mögé – Nem láttad valamerre Jimint? – érdeklődtem.

- Mióta az interjúnak vége lett, sem vele sem J-hopepal nem találkoztam, nagyon remélem hogy hamarosan előkerülnek, mert nekem már nagyon mehetnékem van. – morgott. Ez annyira rá vall, szeretné otthon kinyújtóztatni a fáradt végtagjait. Sosem fog megváltozni, igaz? Mostanában minden annyira megszokott és egyhangú. Fárasztó próba, fellépés, vagy épp fotózás, és az otthoni légkör is teljesen nyugodt. Este vacsit csinálok Jungkookal, addig Rapmon kártyázik Sugával, Jimin kitalálta, hogy most csuklyás izomra fog gyúrni, úgyhogy egész este edz, a Vhope meg… gondolom ők csak élvezik egymás társaságát. A nyári vakációnk óta annyira nyugodt minden.  És ami még furcsább az az, hogy a V-hopeon kívül senkinek nincs jelenleg kapcsolata. Pedig Jungkook hogy igyekezett engem meg Jimint összehozni. De amíg nem lépetem túl Rapmonon, addig ez a mutatvány sajnos esélytelen. AHHH… Bárcsak történne már valami, mert ha nem akkor biztos bekattanok.

Eközben folyamatosan járkáltam a folyosókon, hátha rátalálok a két szelfis jómadárra, akik mostanában rendszert csinálnak az effajta eltűnésekből. Csak azt csodálom, hogy V nem aggasztja magát emiatt. Mondjuk ha jobban átgondolom, ő meg addig a maknaevel szórakozik. Komolyan az a tökéletes álca, ha nem látják őket annyit együtt. – mosolyodtam el.

- Kukucs! – nyitottam be már a nyolcadik irodába hátha megpillantom végre Jiminéket, akiket most már nagyon meg akarok találni, mert már unom a keresgélésüket, majd legközelebb Sugát küldöm. – morgolódtam magamban.

- Ha itt sincsenek, akkor nem keresem tovább őket. – léptem a folyosón lévő kilencedik iroda ajtajához. Lenyomtam a kilincset, s hangtalanul kinyitottam az ajtót, bekukkantottam, de gondoltam nem lesz odabent senki, így már készültem is becsapni az ajtót, mikor észrevettem két alakot a fal mellett. Beljebb léptem, és az állam a padlóig esett. A benti látvány úgy lesokkolt, hogy levegőt venni is elfelejtettem. Mozdulatlanul álltam az ajtóban, mikor váratlanul valaki átkarolta a nyakam, majd alig hallhatóan belesuttogott a fülembe.

- Te meg mit szobrozol itt. – hallottam V rekedtes hangját, felpillantottam rá a rémült arckifejezésemmel, de ő még mindig csak vigyorgott rám. Amint a kis helységben, az egymást faló Jiminre és J-hopera tévedt a tekintete, az a boldog vigyor az arcára fagyott. Láttam rajta, hogy teljesen lesokkolódott, majd kiült az arcára a düh.

- Legközelebb talán zárjátok magatokra az ajtót. – mondta hangosan. A szavai úgy fagyasztották meg a levegőt körülöttünk, mint a decemberi fagy az ablakokat. J-hope félve pillantott maga mögé, ahol ott álltunk mi, Jimin pedig épphogy csak kikukkantott Hoseok mögül, a rájuk váró borzalmaktól tartva. 

- V…! – nyelt egyet Hoseok. – Ez nem az, aminek gondolod. – mondta félve.

- Talán nem smároltatok? – kérdezte V ridegen.

- V?- nézte J-hope a mellettem álló Taehyungot.

- Hoseok, nem akarta… az egész miattam volt. – lépett elő a legalacsonyabb rejtekéből.

- Igazán? – emelte fel a hangját V, mire Jimin bólintott egyet.

- Hát ez meg miattam van… – kezdett bele a mondatába, majd rám pillantott és…

WTF? – villant be a nagy kérdés, majd elkezdte az agyam feldolgozni a történteket. V most komolyan megcsókolt?  És nekem ez nagyon jól esik, de ezt csak bosszúból csinálja. Eközben megragadtam a ruháját, hogy eltoljam magamtól, de eszembe jutott a pillanat mikor megtudtam, hogy Rapmon megcsalt. A bosszúvágy, amit egész eddig mélyen magamban elnyomtam, felszínre tört, s így ahelyett hogy eltoltam volna magamtól Taehyungot, csak még közelebb hoztam, majd viszonoztam a dühös csókját a saját bosszúvágyammal.

- Eh… – hallottam Hoseokot, majd éreztem amint elrohannak mellettünk. Abban a pillanatban V egész testében megremegett, s leválasztotta ajkait az enyémekről. Egy kicsit hátrébb lépett, majd megtörölte a – gondolom könnyes – szemeit. Rám pillantott és keserűen mosolyodott el.

- Bocs! – hatásszünet – És köszönöm! – hajtotta le a fejét.

- Hát őszintén nem igazán tudom mit kéne erre mondanom. – nevettem kínomban.

- Tudod mit! – nevetett fel V. – Erről senkinek egy szót se.

- R… rendben. – mosolyogtam én is a gázos szituáción, amin tényleg csak röhögni lehet.

V:

Mikor megpillantottam a csókolózó párocskát, meglepődtem… De nem annyira akadtam ki, mint azt vártam. Hoseokkal már egy ideje nem is voltunk együtt, kihűlt a tűz a szívembe, mely érte lángolt. Pontosan tudtuk, hogy nem lesz örökké tartó a kapcsolatunk, csak azt sajnálom, hogy így ért véget. Hiszen J-hope szívében mindig ott volt Jimin, és én… csak a fizikai kárpótlás lehettem, de azt mesterien csináltam. Boldog vagyok. Az együtt töltött idő emlékére este bebaszok Jungkookal.

Amúgy, belegondolva hogy az egész azért van, mert a maknae úgy csinált mintha odáig lenne értem, nem tudtam Jungkooknak elégszer meghálálni azt az egy évet, amit Hoseokkal tölthettem. Szeretem Hopit, de nem bírom, hogy kisajátít magának. Mintha én lennék a legféltettebb tárgya, a Hello Kitty-s alsónadrágja. Bánom a napot, mikor megvettem neki.

Suga:

Nekem itt valami bűzlik! És nem, ezúttal nem Jimin izzadt zokniját érzem. Hoseok letargikusan nyomorog a leader mellett, Jimin meg itt mellettem depizik. Jin az igazak álmát alussza az első ülésen, Jungkook meg Taehyung is csendben gubbasztanak a hátam mögött. Nem ez a megszokott kép. Mikor már majdnem hazaértünk V megtörte a kínos csendet.

- Csak nyomor és kín, bánatom szól! – kezdett énekelni.

- Nem úgy volt, hogy felvidítunk mindenkit? – szólalt meg Jungkook.

- Szerintem valami pattogósabbat kéne… – állapítottam meg, mire J-hope hátrapillantott V-re, majd teli torokból kezdett el énekelni kiszemeltjének.

- I need you! V! – nyomatta könnyekkel küszködve, mire V elnevette magát.

- Ne vágj már ennyire szomorú arcot. Nem vesztettél el. – nevetett Taehyung.

- De…– hebegett a főtáncos.

- Amúgy J-hope, – húzódott V arcára egy perverz vigyor. – nem hiányzik valamid?

Hoseok értetlenül nézett Taetae-re, majd váratlanul Jin megszólalt az első ülésen.

- Nézd meg a pólóját! – mosolygott.

- A pólóját?- hunyorgott Hope az említett ruhadarabra, majd elkerekedtek a szemei, s a következő pillanatban kitört belőle a sírás.

- Jaj hyung, ne már! – nevetett Jungkook.

- Gyorsan vigasztalja már meg valaki. – adta parancsba V.

- Miért nem te vígasztalod meg? – nézett hátra flegmán Jimin.

- Mondjuk, mert két sor ülés van közöttünk? – morgott az előtte szólónak Tae.

- Hisztis banda! – mordult fel a mi megértő és odaadó vezérünk. De ahogy azt vártam pár pillanattal később magához ölelte J-hopeot.

- Jól van. Semmi baj Hopi, itt vagyunk neked mind…Bár fogalmam sincs megint mi bajod van. De nem szeretem ha sírsz, szóval legyél szíves hagyd abba. Mert ha nem akkor gyalog jöhetsz haza. Remélem vetted – vigyorgott a leader.

- Ez profi vigasztalás volt. – nevettem fel én is, s mire Hoseok lenyugodott haza is értünk. Én meg mint azt várni lehettet, rohantam a házba hogy befoglaljam a trónom, és ezúttal magamra is zártam az ajtót mielőtt megint félórát veszekednének velem, miközben a dolgomat próbálom végezni. Ami a kocsiban történteket illet, tényleg fingom sincs mi volt az, de legalább szereztünk magunknak pár jó pillanatot. Na várjunk csak… – esett le a tantusz.  V-n már megint Hoseok pólója volt? Mióta összejöttek egyszer nem hordta a ruháit. Tudtam én hogy gyanús valami.

- Lehet, hogy a V-hope már csak V és Hope? – kérdeztem magamtól hangosan.

- Te mit motyogsz odabent hyung? – lépett az ajtóhoz Jungkook.

- Semmit, és ne zavarj egy rappert mikor trónol. – morogtam rá.

- O…oké! De ne felejts szellőztetni ha végeztél, mert olyan szag van utánad odabent, mint egy dögkútban. – elmélkedett.

-Ha kimegyek innen laposra verlek… – mondtam, majd visszatértem a kis elméleteimhez.

Hoseok:

A lakásba V ért be előbb és első útja szerencsére pont a szobánkba vezettet, gyorsan utána rohantam, ezzel fellökve Rapmont, amiért még biztos szorulok, de most az érdekelt a legkevésbé. Csak beszélni akartam vele, magamhoz ölelni, vele akarok lenni még a halál el nem választ tőle. Na jó! Ez elmondhatatlanul buzis volt, de a fenébe is, az vagyok!

- V? – nyitottam be a szobába. Ám mielőtt még bármi egyebet mondtam volna Taetae magához húzott és kaptam tőle egy csontropogtató ölelést.

- Már egy éve nem öleltél így. – viszonoztam.

- Hiányzott? – érdeklődött.

- Talán. – gondolkodtam el.

- Nézd, én sajnálom, hogy Jimint… – kezdtem volna mentegetőzni ám közbevágott.

- Ne sajnáld. – mosolygott. – Te Jimint szeretted mindig, amivel én tisztában voltam. És mivel mostanában nem hagytam, hogy magad alá gyűrj, kíváncsi voltam meddig tart míg egymásnak estek. – mosolygott V.

- De akkor is egy idióta vagyok! Csak arra gondoltam, hogy én mit akarok, és rólad megint megfeledkeztem. Azt hiszem nem szerelmet éreztem irántad, csak birtoklási vágyat. – elemeztem.

- Az együtt eltöltött idő alatt sok mindenre rájöttem. – dőlt hátra V az ágyunkon.

- Mikre?

- Először is arra, hogy egy aprócska tényező mindig közénk fog állni. – mosolygott.

- Szerencséd hogy nem hallja. – nevettem.

- Másodszor meg arra ébredtem rá, hogy én még mindig inkább barátod akarok lenni, mint a szeretőd. Mert igaz, ami igaz tényleg nagyon kisajátítod magadnak az embert viszont téged lehetetlenség kisajátítani. Sose törik be a vadló, nem igaz? – nevette el magát.

- Akkor ezzel vége, igaz? – néztem rá kissé szomorúan.

- Asszem… – vont vállat.

- És most? – érdeklődtem, majd pont ezt követően benyitott a szobába Jungkook.

- Valaki mehet fürdeni. – mondta, s megdörzsölte a törölközőjével a nedves tincseit. Na itt a válasz a kérdésemre.

- Megyek! – vágtuk rá V-vel egyszerre, egymásra pillantottunk, s hatalmas hahotázásban törtünk ki. A fiatalabb megrázta a fejét mosolyogva, majd elkiáltotta magát.

- Senki ne menjen fürdeni, mert a V-hope együtt fürdik. – s azzal becsapta az ajtót.

- Akkor együtt fürödjünk? – törölgettem a nevetéstől csordogáló könnyeimet.

- Úgyis láttuk már egymást meztelenül. – röhögött Taetae.

- Ja, és ha már ott vagy megmoshatod a hátam. – nevettem.

- Mindig is nagy álmom volt, hogy megmoshassam a hátad. – fetrengett az ágyon V.

- Tetszik nekem ez a csak barátok dolog. – mosolyogtam, majd elindultunk fürdeni. De még mielőtt elértem volna a fürdőt valaki elkapta pólóm hátul és megállított.

- Nem szép dolog csak úgy fellökni az embert. – nézet rám Rapmoni, olyan „egy rossz szót szólsz, halott vagy” tekintettel.

- Ne haragudj. – biggyesztettem le a szám sarkait.

- Megvigasztallak és ez a hála?! – háborodott fel.

- Marha nagy vigasztalás volt mondhatom. – akadtam ki.

- Fejezzétek abba. – lépett mellénk a vécéről kijövő Suga.

- Te ne szólj közbe, nem téged lökött fel. – fortyogott a saját agyvizében.

- Héj, Rapmon, tiszteletet az idősebbnek. – lépett oda Jin is, mire meg én akadtam ki.

- Az csak kussoljon, aki lekapta a pasim. – mordultam fel. De lehet nem kellett volna mondanom…  A következő pillanatban V Jinhez lépett, majd megragadta a nyakát és ismét megcsókolta.

- Helyesbítek. Akit lekapott a volt pasija. – mosolygott V, mire mindenki totál kiakadva bámult minket.