Káoszközpont - XII.rész

Sziasztok! Tudom, hogy előbbre ígértem, de összejöttek a dolgok, meg találtam a ficben egy hibát is, és egy részét át kellett emiatt írni. Na jó, nem mentegetőzöm tovább. Egyébként kb. most tartunk a történet felénél, ha jól néztem a papírokat. Éljen, ezt is megértük. Jó olvasgatást!

Sehun:

Az erdőben történtek eléggé megviseltek. Már legalább egy hét eltelt, de a rémálmok még mindig kísértenek. Szerencsére Luhan segített. Sőt mikor éjszaka felriadok, mindig ott van nekem. Pár napja mellettem alszik, és furcsa, de azóta nincsenek rémálmaim. A másik szobatársunk Yoseob rendes srác, bár magának való. Alig láttam a héten, nem is nagyon aludt bent. azt mondta Hyunseunggal, meg a többiekkel lesz amíg meg nem kezdődnek a tanórák. Sosem szerettem a sulit, és bár nem a szokványos matek, töri, fizika tantárgyakat kell magolnom, attól még tanulni azt kell. Sőt, Suhotól tudom, hogy nem is keveset.

- Mi a baj? – lépett mellém Luhan az ablakhoz. Már egy jó ideje figyelem Joonmyunt és Minseokot innen. Nézem ahogy harcolnak, és azon gondolkozom, én miért nem vagyok olyan erős?

- Semmi. – sóhajtottam szomorúan, mire Luhan rám tehénkedve bámult kifelé, hogy mégis mit nézek.

- Wow! – lelkesedett. – Ezek durvák! – állapította meg.

- Az nem kifejezés. – motyogtam. – Bárcsak én is ilyen jó harcos lennék!

- Ha gondolod, holnap gyakorolhatunk. – mászott bele az arcomba. Imádom, hogy Luhan ennyire közvetlen velem. Sokkal felszabadultabb vagyok a közelében, mint mások előtt. Hihetetlen.

- Rendben, de ha lehet ne ölj meg. – mosolyogtam. Tudom, hogy ő is remekül bánik az erejével. És bár a napokban már sikerült ugyan használnom az erőmet, de még közel sem irányítom olyan jól, mint kéne. Lu elmosolyodott.

- Tudod, hogy nem tudom garantálni a testi épségedet. – kacsintott rám, mire felnevettem. A kis humoros…

- Sehun! – rontott be drága csapattársam Chen. De legalább most Baekhyunt nem rángatta magával. A csapatedzéseken is folyamat Baeket ugratja, így szegény srác nem tud normálisan koncentrálni. Mára ez odáig fajult, hogy mesterünk, Woohyun elzavarta korrepre Bangel, mert már jópárszor megvakított minket az edzésen a figyelmetlensége miatt.

- Unatkozom! – jelentette be. – Hoztam popcornt, nézünk filmet? – érdeklődött.

- Akkor gyere, és nézd velünk Suhot meg Xiumint. Jobbak, mint a TV. – mosolygott Lu, majd még jobban a falhoz préselt, hogy Dae is tudja kukkolni azt a kettőt. Egy ideig csak csendben néztük őket. Luhan be is aludt a vállamon, amit meg is értek. Kris halálra dolgoztatja szegényt. Azt meg pláne nem értem, Suhonak hogy van ereje ilyenkor is harcolni, mikor egész nap edzettek. Amint ezen filóztam, arra lettem figyelmes, hogy egy bazinagy jégcsap süvít egyenesen az ablakunk felé. Szemeim elkerekedtek és egyből elkaptam a vállamon pihenő Luhant, hogy fedezékbe guggoljak vele, nehogy eltaláljon minket a hegyes jéglövedék. Arról azonban elfeledkeztem, hogy Chen is itt van velünk. Amint ez a tény tudatosult bennem, egy fájdalmas szisszenésre lettem figyelmes. Felpillantottam, mert a hang ismerős volt, és biztos, hogy nem Jongdae adta ki magából. Nem. Ahhoz túl sokszor hallottam már ezt a hangot. Pont ezt a fájdalmas morgást, amit Joonmyun szokott kiadni, mikor megsérül miközben engem véd. És a gyanúm beigazolódott. Suho az ablakpárkányon állt a vállába fúródott jégcsappal egyenesen Chen szemébe bámulva.

- Suho! – ugrottam fel. Mostanra már Luhan is felébredt és aggódó arccal nézett a vérző Joonmyunra. Az idősebb nem mondott semmit, csak lenézett Xiuminra, majd leugrott az ablakból, és akár egy macska, pont a talpára érkezett. Elkapta Minseok pólóját és kiabálni kezdett vele, végül bemosott egyet a jégfiúnak. – Mi a…? – akadt el a szavam. Mi ütött Suhoba? Még Soha nem ütött meg senkit.

- Srácok, egyre jobban ereszt a válla, vagy csak szerintem lesz egyre nagyobb a vértócsa alatta? – szólalt meg Lu. Ezt követően csak az ajtócsapódást hallottam. Alig pár perc múlva Chen a verekedőkhöz ért és szétszedte őket. Minseok elterült a földön, Suhot pedig Jongdae rángatta kissé inogva magával. Én csak bámultam lefelé. Valami határozottan nem oké köztük, csak tudnám mi…

- Gyere. – húzott be az ablakból Luhan, majd szorosan magához ölelt. Ez az egyik mániája, ami mindig a legjobbkor jön rá. Szeretem, ha megölel. Olyan kellemes az illata. – Holnap kiderítjük mi történt, rendben? – távolodott el tőlem, hogy a szemembe tudjon nézni – Ne idegeskedj! – kócolta össze a hajam.

- Ok.- emeltem fel a kezeim megadóan, majd úgy döntöttünk itt az ideje az alvásnak. Elterültünk, és magunkra húztuk a takaróinkat. Nem sokkal ez után beesett Yoseob is, de egy köszönés után elvágódott az ágyában és leoltotta a villanyt. Én bárhogy próbáltam, nem tudtam elaludni. Folyamatosan azon kattogott az agyam, mi üthetett Minseokba. Tudta, hogy ott vagyunk az ablakban, mégis… Biztos véletlen volt, hogy erre repült… Biztos!

Gondolataimból halk motyogás ébresztett fel. Ahogy felnéztem Yoseobot láttam. Csak ült az ágya szélén és számomra ismeretlen szavakat mormolt az orra alatt. Elég furcsának találtam, de ami ez után történt, attól összetojtam magam. Yoseob elővett egy kést a párnája alól, majd elvágta a tenyerét és elkezdett a vérével rajzolni a fehér falra. Fogalmam sem volt miért csinálta ezt, de azt a szimbólumot már láttam valahol, amit az ágya fölé rajzolt. Írt is mellé valamit, de azt a hátától pont nem láttam. A motyogása hirtelen abbamaradt, majd visszafeküdt és mintha mi sem történt volna, aludt tovább. A tekintetem a falra vándorolt, egyenesen a szimbólum mellé, ahol két betű volt írva szorosan egymás mellet, ez pedig egy C és egy L volt. Egyből tudtam, hogy ennek a két betűnek az együttes használata mit takar. Innentől csak abban reménykedtem, hogy túléljük az éjszakát. Most már biztos, a rémálmok és a lidércek csak a kezdet voltak. A java még csak most jön…

Suho:

A vállam sajog, az öklöm pedig lüktet. Elég nagyot sikerült behúznom Minseoknak. Csodálom, hogy nem törtem el az orrát. De a fenébe is, megérdemelte az az eszement! Hogy jutott eszébe rátámadni Sehunékra? Ráadásul, amint megláttam az ablakban ácsorgó Chent, elgurult az a bizonyos gyógyszer. A sérülésemmel nem foglalkozva rontottam Xiuminnak, s legnagyobb meglepetésemre Jongdae szedett le róla. Egy szót sem szólva követtem a szobánkig. Beérve le lettem ültetve a konyhába, amíg Chen összeszedett pár kötszert, hogy le tudja fertőtleníteni a sebemet.

- Le tudod venni a pólód? - érdeklődött, majd leguggolt elém és aggódó tekintettel vizslatta szemeim.

- Hát… – motyogtam. – A karomat sem tudom rendesen megemelni.

- Akkor segítek. – mondta, majd ahogy alaposabban megnézte a vérfoltot a pólómon lesápadt, és fennakadtak a szemei.

- Na neee! – sóhajtottam, mert a következő pillanatban Jongdae elterült a padlón.

- Ez remek, most mihez kezdjek? – fogalmazódott meg bennem a gondolat, mire kinyílt az ajtó és Sunggyu ezer wattos vigyora köszönt rám a szemtelen arcáról.

- Hallom volt egy kis baleset. – sétált elém, majd szorosan mögötte Lay jött be.

- Mondhatjuk így is.- sóhajtottam. – Csak nem te akarod ellátni a karom?- mosolyogtam a tanárunkra.

- Szerinted minek hoztam Layt? – nevetett fel, de a mosolya valahogy más volt. Nem is tudom, nem a megszokott. De nem fordítottam erre túl nagy figyelmet, csak tűrtem, hogy Yixing a vállamra pakol pár füvet, majd bekötöz. Eközben Sunggyu ülő helyzetbe tornázta Chent, majd levette a cipőjét és a szobatársam orra alá dugta.

- Mi az isten történt? Úr isten! – pattantak ki a szemei, s gyorsan arrébb mászott a prof cipőjétől. Megmosolyogtatott ez a jelenet.

- A régi büdös cipőm még a holtakat is felébreszti, de ha véletlenül zombi apokalipszis törne ki ne a cipőmet vádoljátok. – kacsintott Gyu. Legalábbis szerintem a szemrágása az akart lenni.

- Na, mi megyünk, mert Xiumin orrát is meg kell nézni. Szerencsétek, hogy Lay az udvarom éjszakázott és látta a történteket. – dorgált meg Sunggyu, s Layjel együtt távoztak.

- Köszönöm. – mosolyodtam el, majd lenézetem a lábamon támaszkodó, előttem guggoló Chenre. – mit kerestél Sehunéknál? – érdeklődtem.

- Unatkoztam és átmentem hozzájuk. – vont vállat. Ahogy megláttam őt az ablakban… wá! Kinyújtottam a kezem felé, majd ujjaimat a tarkójára téve húztam közelebb magamhoz, s összeért a homlokunk.

- Nagyon megijedtem. – mondtam lehunyt szemekkel. Sehunékat nem féltettem annyira, mert a fogadott öcsémnek hihetetlen jók a reflexei. De Chen – ahogy észrevettem – inkább lebénul a félelemtől. Váratlanul felkuncogott.

- Mióta vagy a testőröm? – mosolygott az arcomra nézve. Nem tudtam, mit kéne felelnem, csak én is elmosolyodtam. – Nem vagyok cukorból. – tekintete ismét a vállamra vándorolt. – De azért köszönöm, és sajnálom. – mondta le se véve tekintetét a kötésről. – Nagyon fáj? – érdeklődött.

- Igazából annyira már nem, de ettől függetlenül határozottan nem kellemes érzés. – mondtam.

- Adjak rá gyógypuszit? – kérdezte vigyorogva, és már hajolt is oda.

- Csak ne a sebemre! – ugrottam meg, minek hatására Jongdae ajkai a kulcscsontomat találták be. Pár pillanatig mozdulni sem mertünk, majd elvált érzékeny bőrömtől, ami kissé csalódás volt, mert nagyon jól esett az érintése.

- Ó! – ugrott fel, majd a konyhaszekrényhez rohant és egy csomaggal tért vissza hozzám. – Ez a tiéd. – motyogta bűnbánó arccal.

- Mi ez? Vagy miért kapom? – lepődtem meg.

- Véletlenül eltörtem a kedvenc bögrédet, nagyon sajnálom. Kérlek, ne ölj meg érte! – nyújtotta felém a csomagot, szemeit szorosan összezárva. Elmosolyodtam. Jongdae bátrabb, mint hittem. Azt a bögrét Sehuntól kaptam és azért védtem annyira, mert az övé volt. De szerintem már nem is emlékszik rá, hogy volt ilyenje. Felálltam és szorosan magamhoz öleltem Chent.

- Köszönöm.

- Szívesen. – mosolyodott el. – Nem szándékosan… – kezdett volna mentegetőzni.

- Tudom. És milyen bögrét kaptam? – ültem vissza rendesen a székre.

- Hát… – elvigyorodott, amit nem annyira értettem, azonban ahogy elővette a szatyorból a bögrét, megértettem.

- Chen, te állat! – csaptam magam fejbe. Egy szép fehér bögrén egyetlen kép. Daet ábrázolja, kötényben. Ennyire nyilvánvaló, hogy odáig vagyok érte? Vagy szimplán ennyire egoista?

- Na, most miért? Nem tetszik? Pedig ez egy tök jó kép rólam. Látod, már nem is kell a régi bögréd.

- Azt a bögrét azért imádtam, mert Sehuntól kaptam. Miután hozzánk költözött, nekem adta a bögréjét, ami akkoriban a legfontosabb volt a számára. Bár a múltkor ő maga nézegette, hogy mennyire béna és gyerekes.

- Egyet értek Sehunnal. Tényleg gagyi volt, már elnézést. – kuncogott.

- Semmi gond. De ha már ott vagy a pultnál, csinálnál nekem egy teát? – érdeklődtem. Jongdae bólintott, majd elvette a kezemből a saját fotójával ellátott tárgyat és nekiállt teát készíteni. Én addig átöltöztem, ezt követően kimentem a konyhába, hogy megigyam az italom, amíg Chen elvonult fürdeni.

Az én drága lakótársam sajnos túlságosan is sok meglepetést tartogat számomra. A bögrém, melyen Dae ácsorog, nos, hő hatásásra eltűnik róla a kötény. Szóval van egy kötényes, hő hatására pucér Jongdaes bögrém. Az hiszem, ha nem akarok minden nap álló árbóccal teázgatni, vagy kávézni, jobb, ha rászokok a jeges italokra. Tényleg, milyen menő lenne, ha hideg hatásásra meg felvenne egy nagykabátot. – gondoltam. Azonban sajnos hidegre is csak vetkőzik. Tudom, mert kipróbáltam.

Pár nappal később még mindig nem beszéltem Xiuminnal. A drága mesterünk, TOP és Chenék vezetője, Woohyun úgy döntöttek, jó ötlet lenne, ha a csapataik megküzdenének egymással. nagyon tetszett az ötlet, egészen addig, míg Kris úgy nem döntött, megint ő a főnök. Mondanom sem kell, az első meccset elvesztettük. Meg a következő kettőt is…

Baekhyun:

A mi csapatunkat is megalkották, így lett a csapattársam Sehun, akit alig ismerek és Jongdae, akinek eleinte iszonyatosan örültem, de ahogy telt az idő és a csapattréning alatt egyre gonoszabb tréfákat űzött velem, emiatt rontottam, kezdtem rájönni, hogy a társasága már-már megterhelővé vált számomra. A pláne pedig az, hogy Woohyun a tanárunk és csapatvezetőnk kijelentette, a sok balfaszkodásom beutaló volt bizonyos plusz órákra. Így történt meg az, hogy miután Yongguk kikísért egy folyó melletti tiszta részre, itt maradtam egyedül. Vagyis nem egészen, mert a társamért ment vissza Bang.

Ahogy megpillantottam Gukiet és a kócos colost, egy pillanatra lehunytam a szemem és kifújtam a bennrekedt levegőmet. Chanyeol arca olyan érzelemmentessé vált, majdnem megijedtem tőle. Az meg végképp nem maradhatott el, hogy a nagy Chanyeolra fordított koncentrációmban a mögöttem lévő bokor akadályoz meg. Úgy megugrottam valami hülye nyúltól, hogy egyenesen Yeol nyakában kötöttem ki. Esküszöm nem volt szándékos! Ő viszont a hirtelen lendület miatt nem bírt megtartani minket és egyenesen a folyó hűs vizébe kötöttünk ki. A víz körülöttünk forró párát bocsátott ki és a gőz mindent ellepett. Pedig jobban örültem volna most egy hidegzuhanynak. Főleg, mivel nem a legmegfelelőbb testhelyzetet alkottuk meg már megint. az után a reggeli ébredés után olyan kínos ennyire közel lenni Chanyeolhoz, mégis úgy vonz, mint méhet a legszebb színes virág. A tekintetébe fúrtam a sajátom, aztán letévedt az ajkaira. Most úgy megcsókolnám, de nem szabad. Ezért inkább továbbra is rajta pihentettem magam – igen Baekhyun tök logikus vagy – és újra a szemeibe bámultam. Kényelmesen elfetrengtem rajta, és éreztem, ahogy keze a fenekemre csusszan, amit egy apró nyögéssel jutalmaztam. Nem tartott sokáig ez az élvezkedős pillanat, mert a korrepetítorunk megzavart minket.

- Sokáig párologtok még ott, vagy tanulunk is valamit? – tette fel szarkasztikus kérdését. – Csak hogy megtanuljátok visszafogni magatokat, illetve kezelni ezt a csodás erőt, mielőtt elpárologna a folyó. – mutatott a valószínűleg Chanyeol által okozott gőzre. Felkeltem Chanról és felsegítettem őt is, azután nekiálltunk a gyakorlásnak. Először csak kezdő feladatokat csináltunk, mellyel a koncentrációt és a figyelmet lehet fejleszteni. Estére olyan fáradt voltam, azt se tudtam, fiú vagyok-e vagy lány, csak bezuhantam az ágyba a colos mellé.