Káoszközpont - XX.rész /vége/

Sziasztok! Nem tudom ki, mit fog szólni erre a részre, de készüljetek. Vannak benne csúnya dolgok, de kérlek OLVASSÁTOK VÉGIG. 

Baekhyun:

A fejem iszonyatosan zúgott. Fogalmam sem volt, mi is történt. Chanyeol aggódva magasodott ernyedt testem fölé.

- Baekhyun! – térdelt mellém Jongdae, lesokkolt állapotban. – Azt hittem megöltelek! – harapta be alsó ajkát.

- Miért? Mi történt? – néztem értetlenül hol Yeolra, hol Chenre.

- Beleléptél egy tócsába és Dae villáma… meglepő módon hatással volt rád. – felelt Suho. Ő a többiekkel ellentétben holt nyugodtan állt Jongdae mögött.

- Ez nem olyan meglepő, mint hinnétek. – hallottam meg Bang mély eltéveszthetetlen orgánumát. – Sokáig nem is értettem Baekhyunnak hogy lehet két ilyen jól használható ereje. Aztán kezdett leesni a dolog. A Chanyeollal való kapcsolat mibenléte határozta meg az új erőd mérsékletét.

- Most… ezt nem igazán értem. – ráncoltam a szemöldököm, ugyanis amiket Bang mondott az azt jelentené, hogy Chanyeoltól származik az erőm.

- Ha ez igaz, az egyet jelentene azzal, hogy Baek pajzs erejét a rossz oldaltól kapta. – tanakodott Joonmyun.

- Ez így nem igaz. – vágott dívás fejet Chani. – Baek ereje biztos nem Chaerinéktől van!

- Akkor most kié az erőm? Vagy tudjátok mit, inkább felmegyek és pihenek még egy kicsit, mert szédülök. – azzal felálltam és kóválygó fejjel mentem be Doék nyári kastélyába. Az emeletre vezető lépcsőknél muszáj volt megállnom pár pillanatra pihenni, olyan hányinger kerített hatalmába, mint még soha. Valószínűleg a Jongdae féle áramütéstől valami tönkre mehetett bennem. Hangokat hallottam. Ismerős hangokat. Biztos csak a fejem játssza velem a bolondját. Nem hallhatom őt. Én eddig nem…

~ Valaki segítsen rajtam! – szólalt meg újra és újra fejemben a panaszos jajszó, amelyet hiába próbáltam elnyomni, folyamatosan ugyan azt hajtogatta.

- Ezt nem hiszem el! – morogtam az orrom alatt. – Miért kellett engem is megtalálnod. Nem volt elég Chan? Hol vagy? – forgattam szemeim a rám szakadó probléma gondolatára.

~ Ahol eddig. A pincében. – magyarázott Kookie kétségbe esetten. – Segíts nekem kérlek! Ha nem szabadulok ki mielőbb, megint jön és bántani fog! – hangja itt olyan szinten elvékonyodott, hogy alig ismertem rá. Talán el is sírta magát.

- Ki fog bántani? – suttogtam, nehogy valaki meghallja. Puhatolózni akartam. Kíváncsi voltam Jungkook eddigi dolgaira. Hogy hová tűnt, ki vitte el és mit csinált vagy csináltak vele.

~ Kyu. – alig hangját éppen csak meghallottam, de meglepett. Sungkyu rabolta volna el Kookot? Mégis milyen cél vezérelte erre? És Woohyun vajon tudott róla.

- Hol van az a pince?

~ A hegy teteji vár alagsorában. Pontosan nem tudom. Rettentően sötét van, és vörös fény szökik be az ajtó alatt.

- Érted megyek, ne aggódj. – sóhajtottam fel. Ez kész. Egész eddig azt sulykoltam a colosnak, hogy ne hallgasson a fejébe folyamatosan suttogó fiú szavaira. De most, hogy az én vállamat nyomja ez a felelősség érzem csak át, milyen nehéz is lehetett Chanyeolnak egy-egy ilyen beszélgetés után. Én is a kölyök első szavára ugrok, pedig nem is voltunk olyan jóban. De ahogy meghallottam azt az elgyötört, szerencsétlen hangot, a szívem megfájdult. Csak nem hagyhatom, hogy bántsák szegényt.

Felszaladtam a szobánkba, átvettem valami kényelmes ruhát, mégiscsak hosszú utam lesz, nem? A kis hátizsákomba dobáltam pénzt és némi kaját, hogy éhen azért ne haljak. Woohyun karláncát pedig a kabátom zsebébe süllyesztettem. Szinte biztos, hogy szükségem lesz rá. Az a hely nem lehet valami fényes, paradicsomi üdülő. Tartok attól is, hogy Sungkyu mit tesz, ha véletlen észrevesz. Ez az egész sok lesz nekem… De nem hagyhatom ott a kölyköt, ha egyszer halálán van. Max én is otthagyom a fogam.

Halkan nyitottam ki az ajtót és leosontam a lépcsőn. Nem lenne jó, ha lebuknék. Ha már valakinek baja esik, akkor csak én legyek az. A többieknek nem kell elpatkolniuk még. Talán Chanyeol is talál majd egy aranyos lányt és lesznek kis Yeolok. Nagy szemekkel, vidám mosollyal és hatalmas beszólásokkal. Istenem, de belehabarodtam a colosba.

- Ne is gondolj rá, Baekyun! – ráztam meg kicsit a fejemet és még az arcomat is megpaskoltam, hogy Chan minden egyes kis gondolata kibucskázzon a kobakomból. Ha úgy megyek el, hogy ő jár a fejemben, még félúton visszafordulnék. Erősnek kell maradnom és csak a célra összpontosítani. Ez mindig jó ment.

A kis földúton lebattyogtam a városkáig, ahonnan a vonattal vissza tudok utazni. A megállóban alig lézengett egy-két kósza ember. Sosem szerettem egyedül lenni, utazgatni, így előkapartam a táskám legaljáról a fülhallgatóm és bedugaszoltam vele a fülem. Az erőteljes dallam és ének ellazította kicsit a feszültté vált lelkem. Megnéztem mikor indul a vonat, vettem jegyet és vártam. Olyan fél óra múlva jött is. Jó hosszú út lesz. Az idefelé út sem volt piskóta.

Ahogy letettem a lábam a kavicsos talajra, a belsőm bizseregni kezdett. Az izgatottság és az adrenalin átjárta a testem. Ez pont olyan érzés volt, min amikor Chanyeolt mentettem meg a felbőszült tömeg elől. Csak ez egy kicsit talán komolyabb. Mégsem éreztem úgy, hogy most fülem-farkam behúzva menekülnöm kéne. Hátizsákom erősen megmarkolva, enyhén meg is rántva szedtem össze az erőmet és indultam neki. A hegy még mindig unalmasan magas és a kastély is lehetetlenül messze van a legaljától… Érdemes lenne megpihenni ha felértem. Kezdem megérteni miért építettek az ókori emberek dombokra várat. Mire az ellenség felért, fele meg is halt a fáradtságtól nem ám még itt ostromolgasson. Pihegve fújtam ki magam egy a hegy tetején lévő fánál, hogy erőt gyűjthessek. Az eddig fülemben duruzsoló zene, most hirtelen megállt. Hívásom volt. Meg is feledkeztem arról, hogy a 21. század vívmányai ilyet is tudnak és ha szőrén szálán eltűnök, valaki olyannak is hiányozhatok, aki nem felejti el az okos technikai eszközöket. A hívást egyszerűen kinyomtam, a fülest kiszedtem a fülemből, a telefont pedig kikapcsoltam, hogy ne is zavarhassanak a mentőakció közben. Hogy nézne már ki, ha Robin felüvöltene a full kussban, utána meg ott tuc-tucolna a Too G, mert én elfelejtettem legalább lehalkítani azt az ostoba szerkezetet.

Miután bedobtam a táskámba a mobilt, feltettem a vállamra és megmásztam a kerítést. Az iskola meglepően rossz állapotban volt. Kiabálás hallatszott.

- Mondtam, hogy ne itt tárold a kölyköt! Le fogunk bukni miattad! – ordított Sungkyu egy ismerős figurával. A bokrokon keresztül közelebb merészkedtem. – Értem én, hogy a hivatalnak és Li Jiang-nak is szüksége lesz a fiúra, de ha lehet ne az én intézményemhez ragadjon vér.

- Nem is a tiéd. – felelt a másik. – Te nem Ő vagy. – mosolyodott el a férfi, aki végre felém fordította az arcát. A varázsvilágban méltán ismert köztiszteletben lévő személy volt az, Kyuhyun.

- Mi a fasz. – csúszott ki a számon félhangosan.

- Ez mi volt. – hallottam a férfi hangját. Meg se mertem mozdulni. Szám elé nyomtam a tenyerem, hogy a légzésem se buktasson le.

- Biztos csak egy mókus. – vont vállat Sungkyu… vagy ki… már nem is tudom ezek után. – Nem tudom mit lepődsz meg ezen. Itt egy tetves erdő. Már amit Rinrin nem égetett fel. – szűkítette össze az amúgy is kis szemeit.

- Chh… - fintorgott a másik. – Különben is mit akarsz te a „ne tapadjon vér az iskolámhoz” szövegeddel, amikor több száz gyerek meghalt csak ebben a félévben. – horkantott fel gúnyosan Kyuhyun.

Ahelyett, hogy tovább hallgattam volna annak a kettőnek az ostoba beszélgetését, néma csöndben elindultam egy alternatív utat keresve befelé. Nagy nehezen bejutottam a személyzeti ajtón, hisz most szinte senki nem tartózkodott itt. Ki láthatott volna meg? Megkerestem az alagsori lépcsőházat és lementem. Egész gyorsan megtaláltam a kis Jungkookot, aki rémes állapotban volt. Alig volt eszméleténél és járni se nagyon tudott. Kezét átvetve nyakamon botladozva vezettem fel a lépcsőn, magam után ráncigálva könnyű testét. Tuti nem kapott sokszor enni. Elmélkedésemet egy eddig kedvesnek hitt hang szakította félbe.

- Hova-hova fiatalok? – fújtatott Woohyun és tökéletesen beállt elénk a lépcsőkre. Ez baj… Most már biztos nem szabadulhatunk…

Yeol:

Amint Beki felment Yongguk félre hívott, és elmondta, hogy a varázsvilágban egyetlen embernek áll hatalmában erőt adni valaki másnak ez pedig nem más, mint Sunggyu és az, hogy most hirtelen eltűnt a képesség, csak egyetlen dolgot jelenthet.

- Ezt hogy érted? – érdeklődtem Bangtől, és nem tudtam elhinni a szavait, melyeket hozzám intézett.

- Meséltem már Sungkyuról…

- Már megint ő?

- Mint már mondtam a két tudata miatt több képességgel is bír, az egyik hogy képes elvenni  mások erejét, majd azt az erőt átruházni egy harmadik személynek, s ettől az erőtől meg is tudja fosztani azt, akinek átadta. Top képessége is a pajzs volt, a telekinézis mellett. Most már tudom hova lett az ereje. – fújtatott.

- Figyelj rám Chanyeol. Menj fel a szobátokba és vigyázz Baekiere. Ha nem tévedek, csalinak akarják majd használni, hogy téged visszacsaljanak a kastélyba. Remélem nem lesz igazam és Cl-nek nem sikerült felszínre hoznia Sunggyu elnyomott személyiségét, mert ha mégis, annak előre nem látható katasztrofális következményei lehetnek. – magyarázta. – Do apja már jelentést tett erről az elméletről a tanácsközpontban, de amíg az ügyet le nem zárják… – kezdetett figyelmeztetni, mire elmosolyodtam.

- Addig maradjunk a seggünkön. Felfogtam. – válaszoltam, majd elindultam fel Baekie után. Remélem még nem alszik, mert szeretnék kicsit vele lenni. Csinálni valamit, hogy elfelejtsünk mindent és csak egymással tudjunk foglalkozni.

- Baekhyun! – nyitottam be a szobába, de furcsa módon a szívem csücske nem volt ott. Na jó, akkor keressük meg! Jongdaék lent vannak, szóval ott nem lehet. De akkor hova tűt?

Elindultam a villába körbe nézni, de sehol nem volt, amitől egyre feszültebbé váltam. Sőt mikor a telefonját sem vette fel, akkor kiakadtam.

- Xiumin! – nyitottam be a hörcsöghöz. – Nem láttad Baekhyunt? – érdeklődtem.

- Azóta nem hogy kiment a kapun. – vont vállat.

- Hogy mit csinált? – kerekedtek ki a szemeim, és még a szívem is megállt egy pillanatra.

- Mi a baj? Lesápadtál. – állapította meg aggódva. Válaszra se méltatva rohantam vissza a szobánkba, majd amint beértem nagy lendülettel nyitottam ki a szekrényét, amiben csak a ruhás csomagja volt, de a hátizsákja eltűnt.

- Na, most kaphatja be mindenki!!! – túrtam a hajamba kétségbe esve, majd mint egy hülye fordultam ki a szobából zsebre dugva a pénztárcámat, s meg sem álltam a vonat állomásig. Mázlimra ott meg tudták mondani, hogy a szimatom nem csal és Baekhyun valóban ott járt, és a hegyhez induló vonatra szállt fel. Amíg vártam a vonatot, a mobilom után kutattam, de a nagy sietségbe persze hogy elfelejtettem eltenni. Tehát segítségre nem számíthatok…

A vonatra felszállva elindultam egy üres vagont keresni, mikor valakinek nekimentem.

- Mi van, tüzeske, eltévedtél? – hallottam meg Kris hangját, majd mikor felkaptam a fejem meg is pillantottam őt, meg Taot.

- Hát ti? – lepődtem meg. Tao körbenézett, majd biccentett a fejével és odahívott az egyik üres 4-es üléshez. – Baekhyun a kastélyba ment. – mondtam amint leültem.

- Tudjuk. – válaszolt Kris. – Azért jöttünk, hogy segítsünk. – jelentette ki.

- Ti? – vontam fel a szemöldököm.

- Hidd el szükséged lesz ránk. Tudjuk, egyedül esélyed sincs az egész sötét banda ellen. – mondta Tao.

- Na, a végén kiderül, hogy van szíved. – néztem Taora, aki csak megvonta a vállát.

- Krisnek köszönd. – forgatta meg a szemeit. Yifan közelebb hajolt hozzá és adott egy puszit az arcára, mire a panda fülig vörösödött. Hihetetlen, hogy Yifan milyen hatással van a mindig rideg Taora. És most mégis olyan, mint bárki más, akinek van egy szerető párja.  Ahogy néztem ezt az édes jelenetet elszorult a szívem. Az ablakon kinézve, láttam a felhők vonulását és könyörögtem valami felsőbb hatalomhoz, istenhez, vagy bárkihez, hogy Baekhyunnak ne essen baja. Abba biztosan belehalnék…

Egészen a kastélyig feszült csönd uralkodott a kis csapatunkon, majd mikor elértük a kastélyt még a hideg is kirázott. Éreztem, hogy valami komoly baj van. A kastély tornyai fölött gyülekeztek a sötét fellegek, mintha csak hatalmas vihar előjele lenne.

- Tao, én elintézem Kyuhyunt. – indult el Kris azonban a panda a karjánál fogva tartotta vissza.

- Nem mehetsz egyedül! – szólt rá aggódva. Kris elmosolyodott. – Vigyázz magadra! – mondta.

- Ott még nem tartunk, hogy neked kelljen aggódnod értem. – forgatta a szemeit a panda, s elengedte Kris karját.

- Sietek utánatok. – mondta, majd a bokorból előlépve indult el a bejárat felé, ami előtt a Varázs Tanács embere dohányzott.

- Na várj. Ő velünk van, nem? – érdeklődtem, mire Tao határozottan válaszolt.

- Ne légy naiv! Magunkra vagyunk utalva. – sóhajtott, majd folytatta. – Ha Krisnek sikerül pár másodperce kimerevíteni Kyuhyunt, akkor berohanunk. – mondta a tervet én pedig bólintással jeleztem, hogy felfogtam, s feszülten figyeltem ahogy Kyuhyun elé lép. Kris is erős. Ha az idő irányítás nem is megy neki fényesen, akkor sem kell féltenem. De Kyuhyunnak vajon mi lehet a képessége?

- Jól fizethet a varázsvilág hátba szúrása, ha ilyen öltönyre telik. – lépett Kris a dohányzó elé.

- Nocsak az idő kisfiú. A másik srácot hol hagytad? Az erősebbet? – kötekedett.

- Ahhoz én is elég leszek, hogy felmossam veled a padlót. – mondta Yifan, s amint Kyuhyun eldobta a cigarettát, megfeszültek az izmaim.

- Akkor mutasd mit tudsz? – mosolyodott el, majd Kris felé kezdett rohanni, azonban mielőtt elért volna hozzá a teste megmerevedett.

- Futás! – kiáltott Tao. Rohanni kezdtünk, el Kris mellett, majd Kyuhyun mellet, be az ajtón, melyet becsuktunk magunk mögött.

- Ez meg mi a szar volt? – kérdeztem. – Ha Kris megállította az időt, akkor mi hogy tudtunk bejutni, ráadásul a srác szemei is mozogtak. Követett a szemével.

- Kyuhyun egy idő vadász. Őt nem tudjuk megállítani, még Kris se pedig Ő képes arra hogy csupán egy ember körül állítsa meg az időt. Erre én még nem vagyok képes. Azonban Kyuhyun magába szívja az időt. Annyi évet szív el az ellenfele életéből, amennyi ideig ki van merevítve. – mondta mindezt, miközben a padlót nézte. Most a pokolba kívánja magát, látom rajta. De tudva mekkora kockázatot vállaltak miattunk, csak még nagyobb a bűntudatom. Hogy mindez nincs, ha jobban odafigyelek Baekhyunra.

- Na várjunk, te honnan ismered Kyuhyunt? – fogalmazódott meg bennem a kérdés.

- Figyelj Chanyeol! Ez most nem babazsúr! Olyan ellenfelek vannak itt, akikhez képest a lidércek, de még Cl is kispályás. Ez sokkal magasabb szint, mint ahol ti eddig voltatok. Én gyerekkorom óta Kyuhyun szintű idővaszok elől menekülök. Fogalmad sincs ezek az emberek mire képesek. Ha meg akarod menteni Baekyunt, akkor kösd fel a gatyád, és vedd elő a legerősebb formádat. Fókuszálj arra amiért jöttél, minden más másodlagos! Felfogtad? – kérdezte, én pedig lassan emeltem fel az arcom, majd a szemébe néztem, és elmosolyodtam. De ez nem a szokásos mosolyom volt. Emlékszem arra, hogy utoljára akkor mosolyogtam így mikor felgyújtottam a lidércet. Csak akkor menthetem meg Baekiet, ha az ő szabályaik szerint játszom. Akkor pedig marad a Tao féle ,,A CÉL SZENTESÍTI AZ ESZKÖZT!!” elmélet.

- Menjünk. – vágtam rá, mire határozottan bólintott, s elindult fel az emeletre.

- Jól sejtem, hogy te ezt már egyszer átélted? – érdeklődtem Taotól, aki csak megtorpant, majd bólintott.

- Krissel három napja éljük ezt a napot. És a történteket sose tudtuk megváltoztatni, de… – ekkor hátrafordult hozzám. – Mostanáig nem velünk harcoltál, hanem ellenünk. – mondta. A szemeim kétszeresükre dülledtek. – Veletek? – értetlenkedtem.

- A részletek nem fontosak, de eddig a testvéred oldalán harcoltál agymosott zombiként, mert Jungkook belemászott a fejedbe és ő irányított.  Viszont az, hogy most veled találkoztunk a vonaton és nem Baekhyunnal az azt jelenti, hogy… – fejezte volna be a mondatot, de nem hagytam.

- Menjünk! – szóltam határozottan. Nem akarom hallani, hogy most valószínűleg Jungkook Baekie fejébe mászott bele és nem az enyémbe. – Szóval Jungkook is ellenség? – érdeklődtem miközben egyre közelebb értünk a suli nagyterme felé.

- Csak egy irányítható kisgyerek. De bízik Sunggyuban, szóval bármit megtesz neki. – érkezett a válasz. Ekkor értük el a nagyterem ajtaját. Egymásra néztünk, majd Tao helyet kért magának, s amint megkapta berúgta az ajtót, mely a tokjából kiszakadva repült be a szobába, és pár méterrel odébb ért földet.

A teremben kellemesen világos volt a hatalmas üvegablakok miatt, melyek előtt egy karosszék állt, mely mellet két alak állt az egyik hosszú fekete köpenyt viselt, és a szék támláján támaszkodott, mellette pedig egy olyan ember alakja rajzolódott ki, akit legszívesebben agyon vágtam volna egy vasszékkel kétszer.

- Nocsak. – hallottam meg Cl hangját, majd amint megfordult összeszűkítettem a szemem. – A drága kisöcsém is megjelent végre? – mosolyodott el.

- Hol van Baekhyun? – szólaltam meg, s a hangom még a szokottnál is mélyebb volt. Ráadásul fenyegetőbb is.

- Hmm… Pedig már abban bíztam, hogy azért jöttél, hogy csatlakozz hozzánk és együtt átvegyük a varázsvilág feletti hatalmat. – biggyesztette le az ajkait, mintha ettől aranyosabb lenne.

- Az egyetlen amit átvehetsz, a sírköved lesz! – vágtam rá reflexből, mert igen nagyon kihúzták nálam a gyufát.

- Ó! De nagy a szád! – ráncolta a szépen szedett szemöldökét. – Baekhyunt, akarod? Megkapod! – fordította felém a széket, s ahogy megpillantottam az eszméletlen Baekiet, már indultam is volna feléjük, de Tao nem eresztett.

- Várj! – kapta el a karom, hogy elém léphessen. – Hol van Sunggyu? – érdeklődött. Cl felhorkantott.

- Azt hittem Kyuhyun jól végzi majd a munkáját és legalább te nem fogsz az utamba állni. – morgott.

- Ne legyen olyan nagy a szád… – hallottam meg Sunggyu hangját, mire a hang irányába fordítottam a fejem, s a terem oldalában egy eddig észre nem vett vértócsában pillantottam meg a csíkszem professzort. Majd ahogy jobban megnéztem a vértócsa forrását, elképedtem.

- Woohyun! – motyogtam a vérbe fagyott férfi holttestét nézve.

- Mi történt Woohyunnal? – akadtam ki, így már nem is fojtottam vissza a hangomat.

- Ugyan az, ami veletek is történni fog. Kedves rokon. – vigyorgott Gyu. De ez a mosoly nem volt őszinte. Ez lenne Sunggyu másik énje? Még az aurája is sötét. Ide érzem a vérszomjat. Majd szép lassan az is eljutott a tudatomig, amit mondott. – Rokon? – hebegtem, már semmit sem értve.

- Látom Bang csak arról számolt be, hogy Cl a testvéred, azonban azt az apróságot kifelejtette, hogy én meg a nagybátyád vagyok. – kelt fel a padlóról, majd elindult. Lefagytam. Ne tudtam feldolgozni a beérkező információt. De szerencsémre, ahogy a karosszékhez ért és megláttam Baekit, visszatért az eszem.

- Engedjétek el Baekhyunt! – szóltam rájuk határozottan.

- Ha ez minden vágyad… – vont vállat Sunggyu, majd csettintett Jungkooknak, aki egy szót sem szólt, csak szúrós tekintettel nézett rám. A következő pillanatban pedig a szívem nagyot dobbant, amit Baekie kinyitotta a szemeit.

- Baekhyun! – kiáltottam, mire felém kapta a tekintetét. A szemei könnybe lábadtak és rémülten aggodalommal a hangjában kiáltott fel.

- Chanyeol menekülj ez csapda! – ordította, azonban a következő pillanatban már egy hatalmas tűzgolyó tartott felém, melyet állítólagos testvérem küldött az én irányomba. S mivel meglepetésként ért a támadás, épphogy el tudtam ugrani előle, akárcsak Tao, akinek sikerült úgy ugrania, hogy a falnak csússzon. Sunggyunak se kellett több, egy szempillantás alatt termett Tao mellett, azonban szerencsére a panda gyorsan visszaszublimált oda, ahonnan az előbb elugrott. Na ácsi, ezt hogy csinálta?

- Nem is rossz. – mosolygott Gyu. – Látom, azért az időutazás megy. Így mégsem vagy olyan gyenge, mint azt hittem.

- Elég a játszadozásból! – morrant fen Cl, majd egy hatalmas tűzgolyót irányított Tao felé. Na azt már nem… Morogtam magamba és erősen a tűzgolyóra koncentrálva térítettem el. A tűzgolyó a hatalmas panoráma ablakon át – azt szétrobbantva – szívódott fel. Lihegve néztem a fekete ruhás nővel farkasszemet, s láttam a szemeiben, hogy most már képes lenne a pillantásával is megölni.

Váratlanul tapsolás hangja ütötte meg a fülemet. Gyu tapsolt, ahogy egyre közelebb ért Cl-hez, majd Jungkookra nézett. – Azt hiszem jobb, ha Chanyeolt kivesszük a terveink közül. – nézett rám, majd olyan gonosz vigyor húzódott az arcára, amitől még a hideg is kirázott.

- Yeol vigyázz! – hallottam meg Taot, majd amint a fejem fölé néztem megpillantottam Topot és Hyunat, akik fegyverekkel a kezükben ugrottak rám a plafonról. A főnixem pedig mint mindig, most is a legjobbkor jelent meg , így elég meleg szívvel üdvözöltem a támadóimat. Hyuna egy gyors bukfenccel sikeresen kikerülte a lángcsóváimat, azonban Top pont mögém a lángok közé ugrott.

- Ezt elbasztad! – kiáltottam, s a madárból egy hatalmas tűzgolyót csinálva ejtettem rabságba Topot. Azonban a lángok közül egy kéz nyúlt ki, majd a nála lévő tőr egyenesen a vállamba fúródott. A karomhoz kapva hátráltam a falig, s nagyot nyekkenve estem neki.

- Chanyeol! – hallottam meg Baekhyun hangját, majd a széket fellökve rohant hozzám, s amint odaért szorosan húztam magamhoz. Jungkook a következő pillanatban a térdre rogyott, majd arccal előre terült el a padlón.

- Kook… – néztem szegény kölyköt.

- Úgy tűnik ez a srác is tartogat még meglepetéseket. – mosolygott Sunggyu, s kicsit megrugdosta a földön fekvő Jungkookot, majd a sötét szemeivel Baekhyunra nézett. Ezzel pedig tökéletesen felbaszta az agyam.

- Baekie, menekülj! – engedtem el a derekát, azonban ahelyett, hogy hallgatott volna rám csak megrázta a fejét. – Itt nem hagylak, főleg, mert sérült vagy. – morgott a törpe.

- Hmm… Milyen szép is a szerelem… – morfondírozott Sungkyu, s egy ördögi kacajt hallatva nézett a sarokba, ahol Woo teste hevert. – Kár hogy semmi nem tart örökké… – nézett ismét ránk.

- Megegyeztünk, hogy az öcsémet nem bántod! – lépett elénk Cl, ezzel szép kis meglepetést okozva nekem. – Te magad mondtad, hogy kell az ereje.

- Ahogy mondod, az ereje. – mosolyodott el. – Viszont így a te erőd már nem kell. – nézett rá sajnálkozóan, majd Cl körül hatalmas lángok tűntek fel, s alig öt másodperc alatt égették hamuvá a nőt.

- Hmm… Csak tudnám, hogy a rokonaim miért hullanak, mint a legyek? – vágott ártatlan arcot.

- Talán nem kéne elégetned mindet. – morrant fel Tao.

- Hyuna, leszel szíves és megölöd ezt a srácot? – érdeklődött, mire Hyuna és Top, nekiestek Taonak. Bármennyire is akartam segíteni a pandának, nem lehetett. Baekiet kellett megvédenem. Sunggyu valóban nem normális. Egy ideig csak a gyorsasági technikáját használta ellenünk. Baek párszor elvakította a fénnyel, de komoly kárt még a lángjaim se okoztak benne. Tao viszont egész ügyesen helyt állt, sőt pusztakezes harcban legyőzte a tanárait, bár kizárólag súlyos sérülések árán. Azonban a pillanatnyi figyelmetlenségemet kihasználva Gyu hatalmas lángjai Baekhyun körül csaptak a magasba. Automatikusan használtam az erőmet és állítottam meg a lángcsóvákat, de jól tudtam ez nem oldja meg a problémát, mert Sunggyu lángjai egyre erőszakosabban nyomultak Baekie felé, majd mikor a tűzgyűrűn át Baek sikolya megcsapta a fülemet kétségbe estem. Tao már nyújtotta is ki a kezeit hogy használja az erejét, azonban félúton megtorpant.

- Chanyeol! - sikított Baek fájdalmasan, én pedig minden erőmmel azon voltam, hogy megállítsam a lángokat. Sikerülnie kell… Muszáj. Őt nem veszíthetem el…

- Tao állítsd meg az időt! – kiáltottam neki, mikor már éreztem, hogy az erőm nem sokat ér, de ő csak megrázta a fejét, s leengedte a kezeit.

- Sajnálom… - suttogta maga elé, mire valami bekattant az agyamban, s a következő pillanatban a tűz elaludt.

 Azonban már késő volt…

Nem hallottam semmi mást csak a fejemben lüktető pulzusomat, meg a saját lélegzetvételemet. A szemeim elé pedig szívszaggató látvány tárult. A fiú akibe beleszerettem, összeégett testel erőtlenül rogyott a földre. Kapásból mozdultam, hogy el tudjam kapni, s karjaim közé zártam. A látásomat a patakként folyó könnyeim homályosították el, remegő kezeimmel alig tudtam megtartani. Nem lélegzik… Baekhyun nem lélegzi!!! – tudatosult bennem a tény.

- Baekie. – szólítottam meg remegő hangon, válaszra pedig hiába várhattam. – Baekhyun. Baekhyun, nézz rám!!!- szorítottam magamhoz, fülemet a mellkasához nyomva  próbáltam hallgatni a szívverését, de a mellkasában a folyton szaporán lüktető szíve, elnémult.

Nem hallottam a szívverését.

Nem vert.

A levegő belém szorult, s fájdalmas nyomás nehezedett a mellkasomra, majd az egész testem remegni kezdett. A fejemben tudtam, hogy Baekie soha többé nem fog rám nézni a reményt adó szemeivel. Többé nem láthatom az édes mosolyát, nem érezhetem a teste melegét, mert nem ölelhetem át. Az agyam már realizálta a valóságot, de képtelen voltam elhinni a tényt, hogy Byun Baekyun meghalt.

- Huh! – csapta meg a fülem Gyu hangja. – Cserben hagyni egy barátot… Nem mondom Tao, te jobban hasonlítasz rám, mint ahogy sejtettem. – nevetett fel. – Könnyen megállíthattál volna, mégsem tetted. Miért? – érdeklődött, s Tao nyugodt hangnemben válaszolt neki.

- Mert Chanyeol igazi erejét, csak így lehet felszínre hozni.

- Mit… mondtál? – kérdeztem egyre csak gyűlő dühömmel, s Baekiet szép lassan a földre helyezve, keltem fel mellőle.

- Jól hallottad. Felhasználtam… – mondta határozottan, és nálam itt szakadt el a cérna. Amint megfordultam nekirontottam Taonak, s az erőmet felhasználva támadtam meg. Jól mondta nem bízhatok senkiben, de naiv voltam és bíztam benne. Bíztam benne, hogy tényleg segít nekem és megmentjük Baekiet, majd mind kézen fogva indulunk el haza. Én ezt tényleg elhittem…

Tao felkapott a földről egy tőrt, azonban mielőtt még belén szúrhatta volna kicsavartam a kezéből, majd hasba szúrtam vele. Szemei elkerekedtek, majd egy hatalmas fájdalmas sóhaj hagyta el az ajkait. Ezt követően, a fülemhez hajolt és utolsó lélegzetével belesuttogta utolsó szavait.

- Ne hagyd, hogy Baek hiába haljon meg… – motyogta. – Nyírd ki Sunggyut! – mondta majd elhallgatott, de ezúttal végleg. Nem mozdultam csak vártam, hogy Tao elterüljön a földön. De nem bántam meg amit tettem…

- Hohohoho! – tapsikolt Sunggyu, mire szép lassan emeltem rá a tekintetem.

- Ugye tudod, hogy azért hagyta, hogy meghalljon a törpike, hogy aztán mint egy bosszúálló, végezz vele, majd velem is. Szegény panda nem akarta hogy így legyen, de döntenie kellet… És ő úgy gondolta, majd a halálával segít leginkább a világnak. De azzal nem számolt, hogy engem nem lehet csak úgy megölni, hisz én voltam az, aki kiirtotta az egész klánját, ráadásul… – intézett hozzám nagy monológot, amit nem voltam hajlandó végig hallgatni, így egy hatalmas lángcsóvát küldtem felé.

- Beszélsz itt hülyeségeket ahelyett, hogy megdöglenél végre! – ordítottam torkom szakadtából. Nem éreztem már a fájdalmat, a bűntudatot, hogy mindez az én hibám. Egyszerűen csak ki akartam adni magamból azt a tomboló poklot, ami Sunggyu miatt keletkezett bennem.

Elégettem…

Elégettem a skizofrén Sunggyut.

És élveztem, ahogy kegyelemért sikoltozik.

Élveztem, hogy az égő hullája ott perzselődik meg a szemem előtt.

Mindent fel akartam égetni.

Az egész világot lángba akartam borítani… De szerencsére ez nem következett be.

Ahogy visszamentem Baekiehez egy árny suhant el mellettem, majd a nyakamnál éreztem amint valami meleg folyik végig a nyakamon.  Elvágták a torkom. De vajon ki?

Igazából, nem is érdekel…

Ahogy az imént Tao most én terültem el a földön. Kezemet kinyújtottam, s Baek kezéhez nyúltam, hogy megfogjam, majd elsötétült a világ, s magába fogadott a kellemes sötétség, megszabadítva a fájdalmamtól, valamint minden gondolatomtól, s végül a légzés képességétől is…

Yifan:

A fejem hasogat. Mintha valamibe belevágtam volna. Ekkor tűnt fel, hogy valami benn áll a bordáim között és baromira nyomja az oldalam.

Amint kinyitom a szemem, és elveszem a kezem a sajgó fejemtől, megpillantom a vöröslő és folyékony véremet. Jé, egész szépen jellemeztem… Most büszke vagyok magamra.

Azonban ahogy körbe néztem és Kyuhyunt nem láttam sehol csak a hatalmas törmeléket magam körül, elhúztam a szám, majd mintha ki se feküdtem volna keltem fel.

- Én nem aludtam harc közben… – erősködtem. – Á, kit áltatok, egy lélek sincs itt… – mosolyodtam el. – Ráadásul… – kezdtem hallgatózni, s csak a tücskök ciripelését hallottam meg a fantomot a fülem mellet. Valami olyasmiről sutyorgott, hogy mindennek vége, vagy ilyesmi… Nem is figyelve a mellettem repkedő fehér szellem szerű szutyokra, indultam el a kastély bejáratához, ami konkrétan egy bazi nagy lik volt a falban. Elég durva robbanás volt odabent,  azt hiszem engem is az vágott a falhoz. Sőt tuti.

- Jaj Taotól mit fogok kapni, hogy átaludtam az eseményeket. – morfondíroztam magamban, miközben a nagyterem felé vettem az irányt. A nagy csend eléggé furcsa volt.

Taoval már háromszor visszaforgattuk az időt, mert sajnos engem folyamat kinyírtak Sunggyuék. De gondolom az hogy most nem lett megint reggel, mert a naplementéből és a szétzúzott berendezésből erre következtetek, biztos minden rendben ment. Sőt lehet, hogy itt is hagytak a csata után, és nélkülem mentek sörözni? Ennek még a gondolata is sérti az egómat…

A nagyterem ajtaja nem volt a helyén szóval gondolom Tao most sem kímélte, azonban ahogy beléptem – vagyis tető és falak hiányában inkább ki a szabadba, de mindegy – annyit láttam, hogy Yeol térdre rogyott, majd elterült, akár egy zsák krumpli, mellette pedig Kyuhyun ölt alakot, s a kezében lévő véres tőrt maga elé ejti, fintorogva.

Yeol mellett egy összeégett holt test hevert, nem sokkal mögöttük Jungkook hevert, már megint holtan. – Szegény srác mindig meghal? Mondjuk nem is csodálom, amilyen régóta folyamatosan használta az erejét…

- Na látom te is felkeltél. – nézett rám az idővadász, miközben éppen a kezét fertőtlenítette.

- Melyik balfasz fertőtlenítgeti a kezét miután megölt valakit? – léptem hozzá közelebb.

- Melyik balfasz ájul be harc közben? –  nevettet fel.

- Minek kellett megölnöd Chanyeolt? – értetlenkedtem.        

- Mert vissza fogod pörgetni az időt. – jelentette ki, és így legalább megtudhattam hogyan gyilkolnak a hétköznapi emberek. Hát igen a mi módszereink sokkal… Humánusabbak és kevesebb mocsokkal jár… – fintorgott, mire elindultam felé, magyarázatra várva.

- Ha lehet ne rúgd fel Cl-t. – mondta.

- Cl? – néztem a lábaim elé. – Szóval Yeol most is hamvasztásos temetést tartott. – állapítottam meg.

- Nem most Suggyu volt. – érkezett a válasz.

- Amúgy meg miből gondolod, hogy visszatekerem az időt? Eszemben sincs a te életedet hosszabbítani. A sajátomat megrövidíteni meg pláne… – forgattam a szemeimet.

- Nem lesz más választásod… – mutatott mellém, ahol egymás mellett sorakoztak fel a hullák. A lábam mellett Top, kicsit távolabb Hyuna, még egy beazonosíthatatlan grillcsirke, majd ahogy a fejemet tovább fordítottam, megértettem Kyuhyun mire utalt.

- Könyörgöm, mondd hogy az ott nem Tao… Á mindegy mit mondasz, tudom hogy ő az… – ráztam meg a fejem, s a számat húzva fordultam vissza a kényes bagóshoz. – Ki vele, neked mi hasznod abból, ha időt tekerek? – tettem karba a kezeimet.

- Gondoltam benne lennél egy alkuban. – váltott üzletelős modorba.

Nem! Ez nagyon rossz ötlet. De mégis… – fordítottam a tekintetem megint Taora. – Hmm…

- Hogy halt meg? – érdeklődtem.

- Feláldozta Baekhyunt, hogy legyőzzék Sunggyut és ezért Chanyeol megölte. – érkezett a válasz.

- He… Akkor még meg is köszönöm, hogy elvágtad annak a köcsögnek a torkát. – sértődtem be, majd elindultam Taohoz.

- Vigyázz Cl… Hát, már mindegy. – motyogott, mikor átsétáltam a ribanc hamvain. Tao mellé ültem az egyik szénné égett hullára, majd megsimogattam a jéghideg arcát.

- Neked mániád a hullagyalázás? – érdeklődött, majd mikor meglátta, hogy Tao arcát simogatom öklendezni kezdett. – És még nekrofil is… – fogta a fejét.

- Nem válaszoltál. – mordultam fel. –- Neked mi a hasznod a megállapodásunkból? – fordultam felé.

- Hogy segítettek elérni a célomat. – mosolygott. – Cserébe egy idővadásszal kevesebb akiktől félnetek kell. Szerintem ez jó ajánlat.

- Ha visszatekerem az időt Tao ki fogy nyírni, amiért nélküle döntöttem egy világ méretű kérdésben. De ha nem csinálok semmit, akkor erre esélye sem lesz. Viszont ha nem teszek eleget a kérésednek… – gondolkodtam.

- Ha úgy forgatod vissza az időt, hogy nem fogadod el az ajánlatomat, idő hiányában fogsz elporladni. – nevetett.

- Hm… – néztem a sarok irányába, majd közelebb is mentem szemügyre venni, ott kit trancsíroztak szét.

- Kris, megtennéd, hogy rám figyelsz? – türelmetlenkedett.

- Te jó ég, Woo szíve ki lett vágva. – emeltem fel az említett szervet a földről, hogy megmutassam,  mit találta.

- Fujj! – takarta el a szemét. – Sunggyu nem volt komplett azt aláírom, de te még nála is őrültebb vagy.

- Nem is tudom Gyu ki miatt lett olyan, amilyen. – dobtam a belsőséget magam mögé, majd Yeolékhoz mentem, s Chan pulóverébe töröltem a kezem.

- Miért nem tudtál megint te meghalni? – akadt ki. Kezdem úgy érezni, hogy az idegire megyek… Ez tetszik!

- Mert akkor Tao gondolkodás nélkül tekerte volna vissza az időt, hogy fussunk neki még egyszer, ja és te is halott lennél, mint ezelőtt minden alkalommal. – néztem rá.

- Csak szerencsétek volt. Máskülönben nem tudtatok volna megölni. – nagyképűsködött. Az a baj hogy az idővadászok is képesek emlékezni arra, ami haláluk előtt volt, ha egy időhurkon át visszakerülnek az életbe. Akárcsak én meg Tao…

- Zsinórba háromszor mi? – nevettem fel. – Bár ha vissza is tekerem az időt, egy fél élettel akkor is meg lettem rövidítve, hála a harcainknak.

- Meg is lepett, hogy most egyedül álltál ki ellenem, ráadásul most nem a törpe volt veletek, hanem ez. – mutatott le Chanyeolra.

- Az csak véletlen volt, plusz gondoltam, ha nem jövök fel, Sunggyu nem tud megölni. MEGINT… És kivételesen igazam volt. – mondtam nagy büszkén.

- De egy öklöm méretű vakolat legalább 4 órára kiütött… – vigyorgott.

- Miért érzem azt, hogy nem kedvelsz? – kérdeztem gyanakodva.

- Mert nem is… – kaptam konkrét választ.

- Jó, legyen. – mentem bele az egyességbe. – Visszatekerem az időt. De mondd, mik a feltételeid?

- Segítesz, és nem kérdezősködsz. – vágta rá.

- Azért néha mondhatnál konkrétumokat is. – flegmáztam.

- Mindent a maga idejében. – mosolygott. – Most csak tekerd vissza az időt.

- Mikorra? – érdeklődtem.

- Tudod te. – mondta majd eltűnt a szemem elől.

- Utálom ezt a férget… – bosszankodtam, majd kezeimet felemelve cselekedtem. A következő pillanatba, mikor kinyitottam a szemem, ott voltam ahonnan minden kezdődött…

- Héj. – morgott Jongin előttem, a hegyen lévő tér közepén állva. – Akkor most harcolunk vagy mi lesz? – érdeklődött, mire elmosolyodtam.

- Most inkább megkímélem az életedet, meg az övét is. – mutattam Chanyeolra, mire Jongin szemei elkerekedtek, Chanyeol pedig jobban a fejébe húzta a kapucniját.